Alapértelmezett nézet
Kapcsolat Bejelentkezés
Hírek „Szeretem ha a kezemben egy hangszer megszólal” – Beszélgetés Madocsay Alfréddal

„Szeretem ha a kezemben egy hangszer megszólal” – Beszélgetés Madocsay Alfréddal

Ha az egyetemen valahol látunk egy hangszert, akkor előbb-utóbb Madocsay Alfréd is feltűnik a környékén. Nem is mondhatja, hogy „egyedül zongorázni nem hagytak sosem”, hiszen ez volt az első hangszer, amin játszani tanult. Egyike azon tehetséges fiataljainknak, akik a legnagyobb számban a már tradicionális hallgatói koncerteken, továbbá más „évközi” rendezvényeken zenélnek, énekelnek. Interjúalanyunk a balatonszemesi gólyatáborban is a húrok közé csapott. Szólóban és együttesben is zenél. Egyik jelenlegi formációja a Czékla Jazz Ensemble együttes. Édesapja állatorvos, elmondása szerint, tőle kapta a szakma iránti érdeklődését. Újabban nagy csodálója a lovaknak, a nagy kedvenc azonban mindöröktől fogva a kutya volt és az is marad. Amikor a jövőjéről kérdezem, azt feleli: Először is mindenképpen le kell diplomázni. Ez az elsődleges, és utána meg már lehet zenélni.

 – Már a neved is izgalomba hozza az embert! Hogy lettél Madocsay Alfréd?

– Rejtélyes a nevem? Hát ezt még senki nem mondta! Vezetéknevemet apukámtól kaptam – aki előttem koptatta alma materünk padjait – és ő minden áron Frédinek akart becézni. S mivel az Alfrédot szerinte lehet Frédinek becézni, ezért lettem Alfréd. Anyukám mátészalkai, és a környéki felmenőkkel rendelkezik, apukám nagyon régi budapesti család leszármazottja.

– Végül is arra akartalak kérni, hogy mesélj a gyermekkorodról, a családodról.

– Gyerekkoromban sokat gördeszkáztam, görkoriztam, meg rollereztem. Mentünk a skate parkba, jól összetörtük magunkat a félcsőben. Otthon sok időt töltöttem a kutyákkal együtt. Nekem az az alap, hogy egy családban van kutya. Apának először lett egy kutyája, a Retek, aztán jöttem mellé én, és együtt nőttünk fel. Retek lett a legjobb barátom. Utána volt még sok kutyánk. A Manci egy mudi és egy erdélyi kopó keveréke volt. Majd jött a lánya, és Rita, a Rozi lánya. Most már mind elmentek sajnos – egyedül a Ropi van.

– Erősen kötődsz a kutyákhoz.

– Ez így igaz. Szinte mindért rajongok.

– Testvérek is vannak?

– Négyen vagyunk! A legkisebb húgom középiskolás, a Veres Pálné Gimnáziumba jár, ő szaxofonozik. Eggyel feljebb van az öcsém, ő már egyetemista, programozó mérnöknek, informatikusnak tanul. Még eggyel közelebb áll hozzám életkorával a nagyobbik húgom, aki gyógypedagógus lesz. Ő is egyetemista.

– Játszanak hangszeren?

– Csak Tündi.

– A zenei véna honnan tört elő benned?

– Inkább artéria! Bár nem hiszem, hogy van ilyen. A szüleim jártak szolfézsra és zongoráztak is, főleg anya. De nem nagyon vették ezt komolyan, egy idő után abbahagyták a zenélést. A nagyobbik húgom is zongorázott, furulyázott, de ő is felhagyott vele, mint általában teszik az emberek az évek múlásával, ha nincs bennük valami elragadtatás a muzsika iránt.

– Te hogyan kezdted el?

– Klasszikus zenével, zongorán és szolfézzsel, amit persze anya talált ki elsős vagy másodikos koromban. Én ezt nem akartam, de aztán beleragadtam.

– Hogy csatlakozott a többi hangszer?

– A zongorázás után elkezdtem trombitálni, de már fogalmam sincs róla, hogy ezt hogy és miért tettem. Valami olyasmi rémlik, hogy valaki azt mondta anyának, az asztmának jót tesz a trombitálás. És akkor elkezdtem fújni. Utána jártam még a zeneiskolába jazz gitározni. Innen már csak egy lépés volt a basszus gitár. Kezembe veszek egy hangszert és élvezem, ha megszólal nálam. A konzervatóriumban a nagybőgőbe „estem bele”. De előbb, úgy emlékszem, egy lányba, aki nagybőgőzött. De lehet, hogy ezt csak utólag találom ki magamnak, a valós motiváció lehet nem ez volt, hanem a fa, aminek lelke van.

A nagybőgőnek hihetetlen varázsa van. A konziban kezdtem ezt a hangszert próbálgatni, de akkor nagyon nem ment rajta a játék. Bár most se úgy, ahogy szeretném. Mindaddig, amíg az egyik cimborám talált a padláson egy nagybőgőt, amit összepofozgattam. Tettem bele hangszedőt, rá pedig húrokat. Azóta is ezen gyakorlok. De igyekszem egy kicsit máshogy nagybőgőzni, mint ahogyan a jazzben szoktak. Basszusgitárszerű hangzásra törekszem. A groove-os játék áll közel hozzám. Azért is, mert ilyen zenét csinálok főleg, meg nem elég erős a kézfejem a walking bass-hez – amihez akár százszor ennyit kellene gyakorolnom. Aztán vettem egy szaxofont. Most pedig egy klarinétot néztem ki magamnak. És akarok venni egy csellót, amit majd átalakítok nagybőgőnek húrozással és más trükkökkel, hogy beférjen a kocsiba.

– Szerintem te seprűnyélen is tudnál játszani. Láttunk már hasonlót tőled.

– Arra gondolsz, amikor a szivardoboz gitáron zenéltem? Az is része az amerikai néger folklórnak. A szegény, bejárónőnek, vagy cselédnek alkalmazott blues énekesek mindenből hangszert csináltak, ami a kezükbe került. Mivel a szivardoboz adott volt, belenyomtak egy „seprűnyelet”, felhúrozták és kész, lehetett játszani, elénekelni az élet dolgait…na innen indult a blues, aztán abból meg leágazott a jazz.

– Játszol állandó zenekarban?

– Igen, van néhány,  az egyik a Czékla Jazz Ensemble.  Úgy alakult ki, hogy egy dobos haverommal elkezdtünk zenélni és sehogy sem találtunk basszusgitárost. Ezért elkezdtem bal kézzel basszusgitározni a billentyűkön. Íródtak a számok, rengeteg féle felállásban játszottunk, ez a zenekar mindig átalakul. igyekszem mindig új energiát táplálni ebbe a csapatba. Játszom egy alternatív rockbandában, a húgom itt szaxofonozik. Emellett van egy dzsessz duóm, rockabilly-s felállásunk – sokszor egy-egy alkalomra szedünk össze egy csapatot.

– Az említetteken kívül milyen muzsika még az, ami érdekel?

– Nem hiszem, hogy bármi lenne, ami nem érdekel. (Ja de! A mulatós, az borzalmas….én játszottam autentikus cigányzenét is, és nagyon, élveztem, de a mulatós, ez mindennek a megerőszakolása…) Már maga a jazz is olyan gazdag, színes összetett, változatos univerzum, hogy teljességgel megismerhetetlen. De nagyon szeretem a reneszánsz zenét, sőt, ilyen muzsikusokkal is játszom együtt.

– Mi jut eszedbe a zongoráról?

– Oscar Peterson. Akkor kezdtem el igazából élvezni a zongorázást, amikor megismertem az ő muzsikáját. Ja, hogy így is lehet zongorázni? Lehet játszani mást is, mint ami a kottában van? Aha! Hát ez így már tetszik!

– Jazz gitár?

– Pat Metheny. Ő hozta vissza a hetvenes években már nagyon eltűnt, tradicionális lágy jazz gitárhangzást. És a kéttekercses hangszedő, más néven humbucker, amely a gitár hangját teltebbé és lágyabbá erősíti, mint az egytekercses hangszedők.

– Szaxofon?

– John Coltrane. Ávéd János.

– Nagybőgő?

– Dave Holland – és a konzi termei, mert csak ott volt nagybőgő….

Már nosztalgiád is van?

– Kicsit sajnálom, hogy nem sokáig jártam a konziba, mert elkezdtem készülni az egyetemi felvételire, de nem igazán bánom, hisz így kerültem ide. Négyéves koromtól az állatorvosi egyetem volt a cél, csak valamiért az ELTE-re kavarodtam, ahol vegyészmérnöknek tanultam három szemeszteren át. Aztán felvettek az István utcába. A két egyetem között jártam jazz konziba.

– Későn érő típus vagy?

– Lehetséges. Nem tudom.

– Nem nagyon kapkodsz.

– De, nagyon kapkodok. Sokszor elbohóckodom a dolgokat.

– Van, amikor egy dallamot játszol magadban, vagy egész napon azt dúdolod?

– Van persze. Néha jó dolgokat, máskor egy fülembe mászott „betolakodót”. A popzenéket direkt erre „írják”. Beleszorulsz egy nótába, és nem tudsz menekülni (b)előle. Ez egy edzésen nem is olyan nagy baj, bár valójában igen zavaró a vámpírdiszkó, miközben koncentrálni kéne… a zakatolós, zsizsegős, visítozós popzene divatos, és az a lényege, hogy egyszerű, és egyszerűen befogadható legyen, elsőre odaadja magát az embernek.

A dzsessz nem ilyen. Sokáig kell hallgatni, hogy felfedezzük, mi történik benne. Lehet, hogy csak a huszadik-harmincadik hallgatásra derül ki, hogy mit rejt magában. Egy koncertfelvételt majdnem egy évig hallgattam, mire megfejtettem, mit akarnak kifejezni benne a muzsikusok. A mostani élvonalat képviselő Dave Holland Quintett felvételein tulajdonképpen nem öt sáv, nem öt hangszer vagy öt téma szól, hanem öt ember lelke ér össze. Sokszor azért is jazzt hallgatok, mert attól fejlődöm. Ez is egyfajta gyakorlás, hogy magunkba szívjuk, a stílust, a mesélést, a nagy zenészek improvizációs szókincsét.  A mesét, ami mindenkinek a sajátja, mégis csak a nagyobbaktól lehet ellesni, és megtanulni igazából nem is lehet, ha tanultad, valójában nem a sajátod. Sok zenét kell hallgatni, az biztos. Meg rosszabbul is érzem magam, ha nem hallgatok egy hétig zenét.

Édesapád milyen területen hasznosítja diplomáját?

– Jelenleg a NÉBIH-nek dolgozik, állatorvos szakértőként gyógyszer engedélyezési területen. Egy ideig praktizált, majd az élelmiszer higiéniában működött nagyon sokáig. De sohasem hitegetett azzal, hogy ez egy könnyű egyetem.

– És téged mi az, ami érdekel az állatorvoslásban?

– Minden! Kivéve a pókok. Azoktól félek.

– Hányadik évfolyamon tanulsz?

– Negyedéves vagyok.

– Mesélj valamit erről a szakmáról, ahogyan te látod.

– Rajongok a kutyákért. Tehát az biztos, hogy valami kutyás dolgot kell majd csinálnom. Viszont a cicákkal nem vagyok jóban. Egy-kettővel úgy jól kijövök, de sok cica volt gonosz volt velem kiskoromban. Amikor nagymamáéknál voltunk Retekkel, két-három évesen az ottani cica mindig bántott. Megkarmolt, megharapott, és valószínűleg innen ered a rossz viszonyunk. Ám a saját macskánkkal nagyon szeretek együtt ücsörögni a kanapén. Segít, vagy inkább nem hagy olykor tanulni. Vele most már egész jóba vagyok, pedig egyszer elvesztettem a bizalmát.

Mostanában elkezdett érdekelni a ló. De orvosilag csak a lába. Régen nagyon féltem a lovaktól, nem volt semmi kapcsolatom velük. Most meg, úgy, hogy már járogatunk ki Üllőre, a Nagyállatklinikára és voltam is kint nyáron egy hónapot, kezdek velük megbarátkozni. Egész szép állatok, nagyon csodálatos „építmények”. Csak hát érzékenyek a betegségekre.

– A lovak belgyógyászati, sebészeti vagy ortopédiai szempontból érdekelnek?

– Az utolsó. A kutya viszont minden szempontból kedvencem. Megyek az egyetemen és minden kutyát végigsimogatok. Hazafelé minden kutya már engem vár, hogy őket is megsimogassam, akik ott vannak a kerítéseken belül. A kutyámnak is szerencséje, hogy hozzánk került, mert egy nagyon kezelhetetlen, nagyon makacs, nagyon rossz kutya lett volna belőle, ha például olyan családhoz kerül, amelynek az első kutyája lenne, mert nagyon sokat kell vele foglalkozni. Félig erdélyi kopó, és makacs, mindenről saját elképzelése van, és azt tűzön-vízen átviszi.

– Milyen más hobbid van?

– Az origami a mindenem, és a hímzés. Vicceltem;) Amit muszáj beleerőltetnem az életembe, az az edzés. Az szed össze, az javít az állapotomon, kitisztítja a fejemet.

– Mit értesz edzésen? Fizikai edzést, tehát testedzést?

– Igen, a vasakat tépem. Most is, ha befejezzük a beszélgetést, megyek le az edzőterembe.

– Versenyeztél már a Gálfi Péter professzorral?

– Szoktunk együtt edzeni, igen, de az erőemeléshez nem túl jók az ízületeim, meg a porckorongsérvem s nem is vagyok igazán erős. Inkább nagy vagyok. Nem erőre edzek, hanem inkább izomtömegre.

– Ahol most beszélgetünk, tanítani szoktál. Kik a tanítványaid?

– Gimnazistákat, egyetemistákat, felvételire készülőket és még kisebbeket is tanítok. Van hetedikes tanítványom és van, aki még kisebb, ő gitározni jár hozzám. Matek, fizika, biosz, kémia, gitár szerepel a palettán. Egy sráccal már az első kémia zárthelyi dolgozatokra tanulunk. Egy dobos tanítványom is akad. Bár dobolni nem nagyon tudok, de szerencsére ezt az ő tehetsége ellensúlyozza;)

– Hogyan képzeled el az életedet öt, tíz, húsz év múlva?

– Először is mindenképpen le kell diplomázni. Ez az elsődleges, és utána meg már lehet zenélni. Jó lenne, ha majd lenne egy saját rendelőm, az elég király állapot volna. Csak ahhoz bődületes mennyiségű pénz kell. De valahogy el kell majd kezdeni. Szeretnék kutyákat és lovakat gyógyítani

Aztán jó lenne, ha lenne majd feleségem, gyerekeim – saját családom.