Állatorvostudományi Egyetem Anatómia Tanszékének kutatóprofesszora, számos világhírű kutatóintézet vendégprofesszora 1967-ben született Nagykőrösön. Olasz származású felesége kutató biológus, szintén a Yale Egyetemen dolgozik. Négy gyermek édesapja. Apai ágon harmadik generációs állatorvosként 1992-ben végzett Budapesten. PhD fokozatot a Szegedi Tudományegyetemen, 2000-ben szerzett biológiai tudományokban. Az Anatómia Tanszéken kezdte tudományos pályafutását, majd az Egyesült Államokban, a Yale Egyetem Orvosi Fakultásának Szülészeti és Nőgyógyászati Intézetében, illetve a Neurobiológiai Intézetében folytatta, ahol posztdoktori ösztöndíjasként neuroanatómai kutatásokat végzett. Kutatási területe a központi idegrendszer endokrin szabályozásban betöltött szerepének vizsgálata és a perifériás szervek idegrendszeri hatásának elemzése. Úttörő munkát végzett a hipotalamusz azon magcsoportjainak feltárásában, amelyek a táplálkozás, az energia forgalom és az elhízás szabályozásában játszanak kiemelt szerepet.
– Professzor Úr, Ön is szokott éhes lenni? Azért kérdem, mert ha jól tudom, kutatásaiból az a következtetés is levonható, hogy az éhség hasznos az ember számára.
– Természetesen, mint az emberek többsége, rendszeresen éhes vagyok. Azt is hozzátenném, hogy nagyon szeretek éhes lenni. Egyrészt sarkall a munkám effektívebb elvégzésében, új információk megszerzésében, és végül, de nem utolsó sorban, kiváló alap egy jó étel elfogyasztásához.
– Hogyan lehet az éhséget definiálni? Van-e fokmérője az éhségnek? Lehet-e azt mérni?
– A keringésben lehet leginkább fellelni az éhség nagyságát különféle hormonok és anyagcsere termékek mérésével. Ezek a változások váltják ki a szubjektív éhségérzetet, amit a hipotalamikus sejtek “fordítanak” idegi információkra, amelyek végül az agykéregben “tudatosulnak”.
– Korunk kutatásaiban felértékelődött a táplálkozás témaköre. Egyre több embernek kell élelmiszert adni a Földön, másrészt „egészségesebben” kell táplálkoznunk. Előző számunkban dr. Süth Miklós rektori főtanácsadó megállapítását olvashattuk arról, hogy az egészségünket károsan befolyásoló anyagok 70 százalékát az élelmiszerekkel együtt juttatjuk be a szervezetünkbe. Szoktuk mondani, amit eszel, azzá leszel. Mi ebben az igazság?
– Teljes mértékben egyetértek ezzel a megállapítással. Biológiai létezésünk egyedül és kizárólag, tápanyag, víz és oxigén biokémia kapcsolatait, folyamatát jelenti. Ebben a bevitt szervetlen és szerves anyagok milyensége és szervezet anyagcsere folyamatainak sajátossága fogja eldönteni az organizmus minőségét.
– Visszalépve az időben, patinás mezővárosban született. Mi az, ami ebből a környezetből a személyiségébe épült? Befolyásolták-e az nagykőrösi tradíciók a pályaválasztását?
– Ez egy összetett és bonyolult kérdés, amire nehéz egyszerű választ adni. Az ott töltött 18 évem meghatározó volt abból a szempontból, hogy Amerikába kerültem. Míg a paraszti életforma, és a tanyavilág nagy hatást tettek rám, és ma is visszavágyok, bizonyos szempontból ingerszegény környezetben nőttem fel a mezőváros peremkerületében. Tehát volt egy belső késztetés, hogy innen elmenjek. Nyilván ha az ember tovább akart tanulni, el is kellett mennie. Első feleségem – aki szintén nagykőrösi volt – családja révén viszont kapcsolatba kerültem Amerikában sikeres orvosokkal és kutatókkal, a helyi, akkor még működő szülőotthon vezetőjével (aki Szent-Györgyi Albertet látta vendégül Nagykőrösön). Ezek az élmények alapvetően hozzájárultak ahhoz a hosszú távú elgondolásomhoz, hogy az Egyesült Államokban szeretnék élni, és ha lehet, kutatni.
– Egy Önnel készült interjúban arról olvastam, hogy az egyetemi tanulmányokhoz elsősorban a felfedezés vágya hajtotta. Honnan ered ez a vágy? Esetleg olvasmányélmények keltették fel önben a kutatói vénát?
– Kora gyermekkoromban úgy gondoltam, hogy az agyunkkal való munkavégzés a legmagasabb rendű emberi “munka”. Ugyan ezt a nézetemet azóta gyökeresen megváltoztattam, hittem abban, hogy új dolgok felfedezése talán az intellektuálisan legkielégítőbb tevékenység. A Hetvenhét Magyar Népmesétől a Robinson Cruso-n át egészen a Kettős Spirálig (a DNS felfedezésének története) a könyvek révén is rabul ejtett a felfedezés, az innováció szenvedélye. Visszanézve, azt is bevallom, hogy kutatás iránti érdeklődésemben nyilván az is közrejátszott, hogy gyűlöltem óvodába és iskolába járni, részben azért, mert nem volt jó fejem a dolgok memorizálására, és nem szerettem a kötöttségeket. A kutatás, az új felfedezése, pontosan a kollokviális tanulmányok ellentéte: nincs recept, és senki nem tudja, hogy mi a helyes út. Tehát, alapvetően nem kell követni lexikális információt, sőt annak tagadása rengeteg új felfedezéshez vezethet.
– Úgy tudom, sok nehézséggel kellett megküzdenie hallgatóként. Allergiás volt egyes állatokra és félt is tőlük. Mit tehet egy fiatalember, ha ilyen váratlan, de a szakmagyakorlást erőteljesen befolyásoló tényezőkkel szembesül?
– Az alapvető probléma az volt, hogy 18 évesen, vagy inkább 15-16, amikor el kellett dönteni, hogy milyen felvételi tantárgyakra kell “ráfeküdni”, nem tudtam igazából, hogy mit akarok. Míg az állatorvosi kézenfekvőnek látszott bizonyos szempontból, nem volt sem érzékem, sem pedig elhivatottságom a szakmához. Ehhez jött még az említett allergia és félelem az állatoktól. Sodródtam, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elvégezzem az egyetemet. Visszatekintve, semmiképpen sem nem bántam meg, hogy ide jártam egyetemre. Ha nem lettek volna kemény kihívások azokban az években, és nem kellet volna küzdenem egzisztenciális létemért, soha nem értem volna el azt, amit eddig magaménak mondhatok.
– Az egyetemen Szentágothai János egykori tanítványa Hajós Ferenc professzor lett a mentora. A középiskolából hozott sokféle érdeklődését ebben a közegben fenn tudta tartani. A humán- és reálműveltség harmóniája termékenyebb lehet, mint a “szakbarbárság”?
– Ha egy embert szabadna csak megnevezni tanáraim közül, aki a legnagyobb hatással volt életem alakulására, az Hajós Ferenc professzor (megosztott első helyen gimnáziumi osztályfőnököm és matematika tanárom, Jauch József). Hajós professzor olyan etikai, szakmai és erkölcsi érzékkel bírt, ami addig számomra ismeretlen volt. Ezen túlmenően, Ő volt az aki, amerikai kapcsolatai révén, kiküldött az USA-ba 1990-ben. Nem is kívánok elgondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha Ő nincs az életemben (persze már elgondolkoztam rajta: nem sok jó…).
– Szintén Ön nyilatkozott arról, hogy a természettudósok és a humán- és társadalomtudományok közötti kölcsönhatás jelenlegi szintje nagyon gyenge, holott egymástól tanulva olyan szinergia alakulhat ki, amely átalakító áttörést hozhat mindenki javára. Lát-e erre ma példákat? Hogyan lehet ezt az együttműködést napjainkban ösztönözni?
– Meggyőződésem, hogy a társadalmat mozgató szabályok és az azt alátámasztó értékek megtalálhatók biológiai szervezeti, szöveti vagy akár sejt szintű mechanizmusokban. Vica versa szintén áll és érdemes kutatni: felfedezések a sejtek működésével kapcsolatban alkalmasak lehetnek társadalmi kérdések analízisében. Kapcsolatot kell tartani a különféle diszciplínák között, hogy alkalmazott vagy alapszintű áttöréseket érjünk el.
– Negyedszázada dolgozik Amerikában. Mikor gondolt először az Újvilágra, mint lehetséges munkahelyre? Milyen szinergia alakulhat ki a Yale és az ÁTE között az Ön kutatásai révén?
– Mint korábban említettem, fiatal korom óta érdekelt az USA. 17 éves voltam, amikor egy balatoni nyaralás alatt először komolyan eljátszottam a gondolattal. Egy magyar mezőgazdasági könyvet olvastam az USA-ról, úgy mintha egy kiváló Márai könyvet olvasnék.
A Yale-n az Összehasonlító Orvostudomány Tanszéket vezetem. Tizenhárom évvel ezelőtt (amikor átvettem az intézmény irányítását) az utolsó helyen rangsorolták az országban. Ma az egyetlen tanszék a Yale orvosi fakultásán, ami az USA-ban első helyen van rangsorolva. Meggyőződésünk, hogy az a filozófia, ami az állatorvoslást és humán orvoslást összeköti (összehasonlító orvostudomány) rendkívüli hatással lesz az orvostudomány előrelépésében. A pesti Állatorvostudományi Egyetem szakmai mélysége az állatorvoslásban kombinálva a Yale Orvostudományi Karának rendkívüli tudományos képességeivel olyan szinergizmust hoznak létre, amelyek meghatározó új felfedezésekhez vezethetnek.
– Kutatóként mi volt a legemlékezetesebb „ahá” élménye?
– Volt. De kiderült, hogy a legnagyobb “ahá” élmény, ami nekem eddig kijutott, “ahá” volt bizonyos értelemben, de nem állta meg a tudomány jelenlegi kritikáját.
– Professzor úr 10 éve nyilatkozott arról, hogy a jóllakottság érzése veszélyes, mert a jóllakottságközpont által termelt szabad gyököktől a továbbiakban nem védi a szervezetet semmi. Milyen teendők fakadnak abból a felismerésből, hogy a csökkentett kalória bevitel meghosszabbíthatja az életet?
– Ez szintén egy érdekes kérdés. Elméleti szinten csökkentett kalória bevitel csökkenti a krónikus betegségek kialakulását, előrehaladását, és meghosszabbítja a várható életkort. Ugyanakkor egereken végzett kísérletek azt mutatják, hogy a genetikai háttértől függően, ez az intervenció növeli, nem változtatja, vagy egyenesen csökkenti az élethosszt. Tehát minden egyes egyén, amikor úgy dönt, hogy csökkenti a kalória bevitelét, 33 százalék esélye van, hogy tovább él, 33 százalék esélye van, hogy nem változik az élethossza, és 33 százalék esélye van, hogy rövidebb lesz az élete. 100 százalékban viszont szenvedni fog és fizikailag leépül. Így mindenki a saját maga kontrollja lesz és nem tudhatja előre, hogy mi a legjobb neki. Nehéz okosnak lenni és osztani az észt olyan ügyben, ami lehet népszerű, de igazából nem tudjuk, hogy mi a jó.
– Az Állatorvostudományi Doktori Iskola témavezetőjeként idei témakiírásában átfogó célként fogalmazta meg, hogy megértsük a csökkentett kalória bevitel (kalória-restrikció) jótékony hatásainak biológiai alapját és élettani szerepét. Mivel a legtöbb fejlett társadalom öregedő népességgel rendelkezik, munkájuknak direkt hatása lesz a nemzetközi egészségügyre. Mire lehet számítani e téren kutatásaik eredményeként?
– Az előbb említettek miatt, elsődlegesen arra szeretnénk választ kapni, hogy valóban van-e korreláció az éhezés nagysága (és annak nem kielégítése) és a várható egészséges élethossz között. Ugyanis a cél nem egyszerűen az, hogy hosszabb ideig éljünk, hanem az, hogy minél tovább legyünk egészségesek. Arra számítunk, illetve az a hipotézisünk, hogy azon agyterületek, amelyek az éhségért felelősség, nagymértékben befolyásolják egészségi állapotunkat, és ezen keresztül élethosszunkat.
– Végezetül, azt szeretném megkérdezni, hogy meglátása szerint milyen eredménnyel tehetné fel az i-re, eddigi kutatásaira azt a bizonyos pontot?
– Nincs pont az i-re, ha az ember őszinte magával, mint kutató. Én mindenben kételkedek, így a saját eredményeimben is. Egy már publikált cikkemet nem vagyok hajlandó még egyszer elolvasni anélkül, hogy ne szégyellném magam a cikk gyöngeségei miatt. Amint kimondunk és leírunk egy kutatási eredményt, azonnal elavult. Amint nem így van, és büszkén nézünk saját eredményeinkre (múltunkra), megszűntünk kutatónak lenni.
