Bartha Tibor nemzetközi rektorhelyettes, az Élettani és Biokémiai Tanszék vezetője „a társaság középpontja” embertípust testesíti meg. Sziporkázó személyiség, a körülötte állók szinte magukba szívják anekdotáit, bölcsességeit és tréfáit. Beszélgetésünk után – amire a tudományos diákköri konferencia szünetében kerítettünk sort – jegyzeteimet rendezgetve, egy sor, kiemelést érdemlő megállapításából állítom össze a leadet: „Édesapám hihetetlenül jól tudta elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől.” „Mindig ott volt a levegőben, hogy ha bármi olyasmit csinálok, amit ő csinált, akkor hozzá fognak hasonlítani.” „Az élettani kutatásokban engem a folyamatok megismerhetőségének korlátjai ösztönöznek.” „Minden technológiai ugrás megváltoztatta a világot. Ennek ellenére semmi sem fog elveszni.” 
– Professzor úr édesapja, dr. Bartha Adorján nyomdokában a folytonosságot képviseli az Állatorvostudományi Egyetemen.
– Köszönöm szépen a gondolatot. Ő valóban egy különleges és kivételes ember volt, mert nagyon sikeres tudósként dolgozott. Hihetetlenül jól tudta elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől, ami ritka képesség. Az utóbbit nagyon gyorsan kizárta a világából, és csak a fontos dolgokra figyelt oda. Gyakran mondták neki azt, hogy ő egy szerencsés ember. Pedig nem szerencsés volt. Azt vallotta, hogy a szerencse mindenki körül ott van, csak észre kell venni.
– Porcsalmán, Szabolcs-Szatmár megyében született és világhírű lett.
– Ettől azért bonyolultabb a története. Édesapám felmenői erdélyiek, Háromszékről származnak és büszke reformátusok voltak. Édesanyám ezzel szemben soproni katolikus. Budapesten kötöttek házasságot és a fővárosban éltek együtt. Édesapám Nagyváradon tanult, és amikor a II. világháború után ismét elcsatolták a területeket, akkor jött vissza a családja Porcsalmára. Bár Vácott születtem, de csak hét napot töltöttem ott, én is pesti vagyok.
– Édesapja elsőként dolgozta ki 1961-ben az Aujeszky-betegség elleni vakcinát. Ennek is köszönhetően van jó híre az Állatorvostudományi Egyetemnek a nagyvilágban, ahol 1949-től dolgozott. Fiának ez bizonyára jó „ajánlólevél” a világ állatorvosi intézményeibe.
– Ó, ha ez ilyen egyszerű lett volna! Én láttam, hogy milyen nehéz élete van annak, aki a világ előtt jár. Amikor kitalált valamit, legalább tíz évbe tellett mire azt elfogadták. Állandóan harcban állt a világgal. Nekem már valóban könnyebb. Bárhová megyek, legyen az Európa vagy Kína, amikor kiderül, hogy ő volt az édesapám, akkor megváltozik a hangulat, elkezdenek szeretni. Bárki, aki állatorvos, nagy valószínűséggel hallott róla. Egyébként édesapám mindig azt hangoztatta, hogy 1961-ben két fontos dolgot hozott létre: megtalálta a K-61 törzset, és megszülettem én.
– Ez az elismertség könnyítette vagy nehezítette a felnövekvő gyermek helyzetét?
– Őszintén megmondom, úgy éltem meg, hogy ez nehézséget okozott. Mindig ott volt a levegőben, hogy bármit is csinálok, hozzá fognak hasonlítani. Persze nagyon hálás is vagyok neki, világos fejjel gondolkodott a világról és engem is erre tanított. Az egyetemi pályafutásomat azonban kollégáimnak és magamnak köszönhetem. 
– Ő inkább kutatott, Ön pedig inkább tanít?
– Az biztos, hogy édesapám egész életét a kutatásnak szentelte, én ezzel szemben sokkal több területen tevékenykedem aktívan. Azt mondják, hét év alatt kiég az ember egy feladatkörben. Szerencsémre 5-7 évente egészen különböző munkakörben dolgozom. Volt egy időszak, amikor sokat oktattam, aztán sokat kutattam, bizottságok elnöke voltam, hol a nemzetközi kapcsolatokkal, hol az idegen nyelvű képzéssel foglalkozom. Embereket motiválok, tanszéket vezetek, ezért egyáltalán nem unalmas az életem. Bár egy kerítésen belül dolgozom, mindig más kihívásokkal találkozom.
– Nem is volt más célja, mint hogy állatorvos legyen? Mintegy kódolva volt a választás?
– Korántsem. Három tantárgyból voltam nagyon jó. Fizikából, kémiából és matematikából. Rengeteget gondolkoztam rajta, hogy mit csináljak? Kreatív, alkotó tevékenységre vágytam. Nagyon sokat vívódtam, hogy fizikus legyek, kémikus, vagy matematikus? Úgy számolgattam, hogy matematikából a gimnáziumban azt tanítják, amit ezer évvel ezelőtt is tanítottak. Fizikából azt, amit kétszáz éve. Kémiából azt, amit ötven éve. Biológiából azt, amit tíz éve. Mindezeket átgondolva, arra a döntésre jutottam, hogy a biológia az a tudományterület, ahol lehet valami nagyot alkotni. Ezután azt kellett eldöntenem, hogy orvos, állatorvos, vagy biológus legyek. Édesapám azt tanácsolta, hogy legyek állatorvos, mert akkor még mindig van többfajta kifutási lehetőségem. Ritkán adott tanácsot, évente egyet, de az mindig nagyon jó, hatásos és hasznos volt. Mai szóhasználattal élve nem volt helikopterszülő, nem figyelte minden egyes pillanatomat.
– Ez az út a harvardos öregdiákságig vezetett.
– Csak azért számítok öregdiáknak, mert a fogalmat kiterjesztették azokra, akik tanulmányaik során valamilyen kapcsolatban álltak ezzel a vezető amerikai egyetemmel. Eredetileg csak az számít harvardosnak, aki ott tanult az első három évben. Hát belőlük kevés van.
Édesapám nem örült neki, hogy külföldre mentem tanulni, kutatni. Az volt az álláspontja, hogy aki tehetséges itthon, annak nem kell külföldre mennie. Amerikába egyébként Belgiumon át vezetett az utam. Egykori főnököm, Rudas Péter professzor gondolta úgy, hogy a PhD fokozatomat Belgiumban kellene megszereznem. Édesapám már ennek sem örült. 1993-ban tehát a Leuveni Katolikus Egyetemen szereztem a doktori fokozatomat. Tanácsolták, hogy menjek tovább a Harvardra, és ott folytassam a kutatásaimat, ahol aztán posztdoktorként dolgoztam. Az említett kutatások eredményeit elismerve 2001-ben megkaptam az MTA doktora címét.
– Melyik tudományos munkájára a legbüszkébb?
– A Harvardos évek voltak a legérdekesebbek. Egy olyan aminosavval, a szelén-ciszteinnel foglalkoztunk, ami nincs benne az első húsz aminosavban. Azt tanulmányoztuk, hogy ez az aminosav milyen szerepet játszik a pajzsmirigyhormon háztartásban. A tudományos eredményeken túl a nagy élmény az volt benne, hogy kiderült, ha az ember a legokosabbak közé kerül, jól megállja a helyét, mintegy részévé válik a Harvardnak és ez fantasztikus érzés. Bár valószínűleg nem tudnék a tengeren túl élni hosszú ideig, egy nagyon jól szervezett társadalomban dolgoztam két évig. Semmi más nem vitte el az energiámat, minden erőmmel a kutatásra tudtam fókuszálni.
– A biokémia és az élettan az élet mely titkaira keresi a válaszokat?
– A legközérthetőbben azt felelném, hogy a biokémia és az élettan arról szól, hogy hogyan működik a szervezet. A biokémia a sejtben lévő enzimek fogaskerékszerű együttműködésének tökéletes összhangját írja le. Az élettan a fő szabályozó mechanizmusokat vizsgálja. Ez a két stúdium elmagyarázza többet között, például hogy mitől vagyunk éhesek, vagy hogy mi tartja fenn a vérnyomást. Azért szeretem ezeket, mert olyan kérdéseket lehet feltenni, amikre csak sok gondolkodással és kutatással lehet válaszolni. Nagyon tisztelem a klinikumot, de az alaptudományokban a feltett kérdésekre sokkal egyértelműbb válaszokat lehet kapni, amelyek újabb és újabb kérdéseket generálnak, és így egy csodálatos világ nyílik ki.
– Ezek a kérdések a megismerhetőség határait feszegetik.
– Ez így igaz! Az élettani kutatásokban a folyamatok megismerhetőségének korlátjai ösztönöznek.
– Most éppen mely kérdés foglalkoztatja legjobban?
– Kezdettől fogva azzal foglalkozom, hogy az energiaháztartást hogyan befolyásolják a hormonok és az idegrendszer. Most a központi idegrendszert vizsgáljuk, arra vagyunk kíváncsiak, hogyan lehet ezt a szabályzórendszert magasabb szinten elemezni és nézni. Ezt a munkát végezzük a Neuroendokrin Kutatócsoporton belül, aminek a vezetője vagyok.
– Eljuthat-e valaha az emberiség a betegségek leküzdéséhez? Avagy milyen célt tűzhetünk ki ezen a területen?
– Biztos vagyok benne, hogy az egészséggel kapcsolatos tudományok, legyen szó humán orvoslásról vagy állatgyógyászatról egyre inkább az „Egy az egészség” (One health) szemléletet fogják képviselni. Az életminőség javítása a cél az egészségügy szempontjából. Én úgy látom, hogy ez működik és egyre közelebb kerülünk kitűzött céljainkhoz. Az egy más kérdés, hogy ennek hatására nő az emberélet hossza, ezért a betegségek más módon jelentkeznek. Mondjuk ki, az ősember 35 évig élt, mi pedig ennek a kétszereséig és sokkal jobb körülmények között. Az életkor emelkedésével egyre több probléma lesz a szívvel és a vérkeringéssel, több lesz a daganatos megbetegedés. Ezek ellen küzdeni kell.
– A digitalizáció terjedése, az elektronikusan elérhető információk hihetetlen bővülése ellenére Ön szerint megmarad-e a tantermi oktatás?
– Az egyetemi oktatás alapjaiban fog megváltozni, de tantermi oktatás mindig lesz. Minden technológiai ugrás maradandó változást okoz, csakúgy mint a kommunikáció technológia fejlődése is. A beszéd megjelenése „társadalmi innováció” volt, majd jött az írás, a vizuális eszközök, a digitalizáció, s küszöbön állnak a visszaválaszoló okos eszközök. Ezt a folyamatot nem lehet megállítani, csak alkalmazkodni lehet hozzá. De minden változáskor megmaradt mindenből egy kicsi. Megmaradt a beszéd, megmaradt a kréta, továbbra is olvasunk, pedig van mozi. Csak az arányok egy kicsit eltolódnak, az emberiség mindent beépít az eszközrendszerébe, amire szüksége van. Ezért nem gondolom, hogy a világnak vége lesz, hanem, hogy a világ egyre jobb lesz, egyre több és színesebb élményben részesít. És igen, meg fog változni minden. Már megváltoztak a diákok. Én X-generációs vagyok, de ma már a Z-generáció ül a padokban. Nem tudjuk őket átalakítani X-generációssá, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk.
– Közismert, hogy professzor úr szinte ki sem fogy az anekdotákból, sztorikból, tréfákból. Mi ennek a titka?
– Nagy hatással vannak rám az emberek. Egy gyerekkori barátomból színész lett, aki minden történésből egy pici színpadi jelenetet készített. Ő Mácsai Pál, az ismert színész-rendező. Tőle azt tanultam meg, hogy ha a történéseket struktúrába helyezzük, akkor segítik az érthetőséget és jobban meg is maradnak az emlékezetben. Számomra a világ filmszerű: az események önmagukban kevesebbet mondanak, mint kontextusba helyezve.
– Az egyetem kapuján kilépve mivel foglalkozik szívesen?
– Sok örömömet lelem abban, hogy a Fasori Evangélikus Gyülekezet választott világi vezetője, azaz presbiter felügyelője én vagyok. A neogótikus templomunk gyönyörű, nagyon sok szép dolgot sikerült tennünk, például a templom melletti elhanyagolt füves területen Reformáció Emlékparkot hoztunk létre.
Nagyon szeretek utazni. Szerencse, hogy nemzetközi rektorhelyettesként alkalmam is van világot látni. Szeretem a séta tempójánál gyorsabb sportágakat, mint pl. a kerékpározás és a síelés.
– Ki tervezi a következő síutat?
– A feleségem, mert elképesztően jó logisztikai képességekkel rendelkezik, számára egy bonyolult programot megtervezni pár perc, ami nekem rengeteg időmbe telne. Én mindent szeretek, amiben van valami lendület, kihívás…
– …aminek élettani hatása van az emberre?
– Igen! Amitől adrenalin termelődik bennünk, amitől erőnk lesz. Én hiszek benne, hogy az ember mindent meg tud csinálni, ha akarja.
