Magyar felmenőkkel rendelkezik, Szaúd-Arábiában nőtt fel, de szívének egy darabja örökre Budapesten maradt. Gyógyított krokodilt és csavarozott teve állkapcsot mielőtt felhagyott volna a klinikai praxissal. Dr. Mark Hedberggel beszélgettünk, aki elmesélte hogyan kötött ki a biotechnológiánál és miért nem kell félni a változástól.

Mark 2006-ban végzett állatorvosként a mai Állatorvostudományi Egyetemen, Budapesten. Akkoriban kevesebb mint 50 külföldi hallgató volt egy évfolyamban, ma már ez a szám csaknem négyszerese. Bár sokkal több technikai lehetőség adott a hallgató számára, mégis a magasabb létszám miatt talán ma nehezebb az összetartás, mint akkoriban volt – emlékezett vissza a hallgatói éveire.

Mi történt veled a diploma megszerzése után?

A végzés után Szaúd-Arábiában kezdtem dolgozni, egy kisállatklinikán, ahol már az egyetem alatt is önkénteskedtem. Gyakornokként sokat sikáltam a ketreceket, ugrottam, ha valamelyik állatorvosnak szüksége volt valamire, vagy ha kellett egy extra kéz megfogni egy nyűgös macskát. Ez aztán nagyon hasznosnak bizonyult az egyetemen, mikor egy-egy sebészeti vagy szülészeti gyakorlat során a tanár kért egy műszert én már tudtam melyik az, így aztán végül ott állhattam mellette, adogattam az eszközöket és az első sorból láthattam mindent. Mindig is érdeklődő voltam, mai napig szeretem, ha valami új dolgot tanulhatok meg vagy fedezhetek fel.

Milyen volt a Közel-Keleten állatorvosnak lenni?

Nem volt minden nap kaland, de azért voltak érdekes történetek. Egyszer például besétált egy ember kezében egy telefonnal – ugyanis a nagy urak, sejkek, nem jönnek be személyesen, beküldik a sofőrt vagy egy szolgát –, amit át kellett vennem és akkor megkérdezték mit tudok a krokodilokról. Az egyetemen szerettem az egzotikus állatos tárgyakat, de akkoriban ott az órán nem láttam élő krokodilt. Viszont ez jó példa volt az állatorvosi összetartásra, mert azonnal hívtam a régi tanáromat, akitől megszereztem minden információt, ami kellett és onnan már ment minden a maga útján. Volt aztán hogy egy 800 kilós teve állkapcsát kellett csavarozni, mert két helyen eltört. Ki kellett ütni, viszont ő ezt nagyon nem akarta, úgyhogy eléggé vitatkozni kellett vele, de végül megoldottuk.

 

Szaúd-Arábiából Angliába mentél, ahol aztán váltottál a klinikai praxisról. Ennek mi volt az oka?

Angliában az első két évben szintén kisállatklinikán dolgoztam, aztán pedig egy állatorvosi ápolói képzést nyújtó főiskolára mentem, ahol továbbképzésekkel és konferenciaszervezéssel kezdtem foglalkozni. A döntésemnek leginkább családi okai voltak, öt évnyi túlóra, éjszakázás és hétvégi ügyelet után szerettem volna többet otthon lenni a családommal. Viszont nem távolodtam el az állatorvoslástól, hiszen a továbbképzések szervezése miatt folyamatosan képben kellett maradnom. Sokat jártam konferenciákra, ahol nem csak azt figyeltem kik a legjobbak a szakterületükön, hanem azt is, ki az, aki ezt tudná tanítani. Azután visszatértem a praxisba, alapítottam és két évig vezettem egy kisállatklinikát, ami szintén elég nagy kihívás volt.

Innen aztán egy biotechnológiával foglalkozó céghez kerültem. A mostani munkám gyakorlatilag sales pozíció, de nagyon hasznos az állatorvosi hátterem. Sokat járok egyetemekre és gyógyszercégekhez, ahol felmérem milyen eszközökre van szükségük a kutatásokhoz, kísérletekhez. Mivel állatorvos vagyok nem csak az tudom, hogy az adott eszköz hogyan működik, de ismerem a miérteket, az élettani hátteret is.

Nem hiányzik néha a gyógyítás?

Attól függetlenül, hogy nehéz munka volt, szerettem klinikai állatorvos lenni. Mindennek van jó és rossz oldala is. Nem mondom, hogy örökre felhagytam a klinikai praxissal, de ha itt jól érzem magam, akkor maradok. Aztán ki tudja mit fogok csinálni öt év múlva? Ezt szeretik interjúkon megkérdezni mindenkitől, de őszintén, ezt soha nem tudtam megjósolni. Egy dolog biztos: ahol az állatorvos használja a tudását, tapasztalatát, ott ő még mindig állatorvos.

Az én helyzetem talán abban más, hogy tinédzserkoromban döntöttem el, állatorvos leszek. Sokan már négyévesen biztosak benne és el sem tudják képzelni, hogy valaha is mást akarjanak. Én négyévesen még pilóta vagy tűzoltó akartam lenni, mint sok más gyerek. Mivel később hoztam meg a döntést, talán könnyebb volt számomra a váltás. Így sem volt egyszerű, de meg tudtam tenni ezt a lépést. Állatorvosnak lenni nem könnyű munka. Nagyon lehet szeretni, de lesz, hogy hétvégén vagy éjjel hívnak, lesz üvöltöző kliens, szóval nem mindig egyszerű.

Mit látsz, milyen lehetőségek vannak most a frissen végzett állatorvosok előtt?

Nem mondom, hogy könnyebb vagy nehezebb a mai végzősöknek, inkább más. Úgy érzem nekem szerencsém volt, hogy rögtön a végzés után találtam állást. Tudok olyat, aki sokáig keresett. Ma már elérhető a Facebook, van WhatsApp, Viber, a nemzetközi kommunikáció is sokkal egyszerűbb. Persze „a mi időnkben” is volt már Facebook is Twitter, de ma azért sokkal könnyebb „nemzetközinek” lenni, könnyebb az információszerzés. Ma is van olyan ország, ahol sok az állatorvos és van, ahol hiány van. Angliában például most kevesen vannak, mert a Brexit miatt nagyon sok külföldi orvos hazament.

A mostani tudásoddal tanácsolnál valamit az egyetemista önmagadnak?

Ez érdekes kérdés. Utólag visszanézve derült ki például nekem, hogy a gyógyszertan alapjai mennyire fontosak. Persze mindenki jól megtanulja harmad-negyed-ötödéven a kiadott és forgalomba helyezett gyógyszereket, de aztán az izgalmas rész mégis a gyakorlat, azt várjuk. Én a Közel-Keleten szembesültem vele, hogy az általam ismert gyógyszerek nem voltak elérhetők és ekkor kapott nagy hangsúlyt, hogy tudjam mit mivel lehet helyettesíteni, esetleg melyik régebbi gyógyszert lehet használni. Visszagondolva ezt jó lett volna előre tudni a hallgatói évek alatt.

A saját példád alapján, mi az, amit ma szerinted fontos tudnia egy végzős állatorvos hallgatónak?

Azt szoktam mondani, hogy ha valaki valamilyen karrierívet vagy mintázatot keresne a pályámon, azt hiába keresi. Nincs ilyen, bár eredetileg volt egy elképzelésem. A következő lépést mindig azért tettem meg, mert valami újat hozott, valamilyen fejlődést jelentett az előzőhöz képest. Voltak jó és voltak kevésbé jó döntéseim, de mindegyikből tanultam valamit. Persze volt, hogy én is aggódtam, nem vagyok szuperhős, de alapvetően nem szabad megijedni a változástól. (Félni persze szabad – félni az emberi dolog.)

Mit látsz milyen lehetőségek állnak egy állatorvos előtt, ha nem a klinikai praxist választja?

A legtöbben ilyen esetben a klinikai tanácsadó pályát célozzák meg. A gyógyszercégeknél mindig van egy állatorvos, aki felügyeli a kutatásokat, akivel egyeztetni lehet az egyes szerekre adott reakciókat. Ilyen pozícióból kevés van, nem könnyű bejutni. A második legnépszerűbb talán az orvoslátogató. Ez kezdetnek nem rossz, és bár a fizetések talán nem olyan kiemelkedők, viszont a kapcsolatok nagyon hasznosak. Sok orvos nem szeret időt szánni rájuk, de érdemes belegondolni, hogy ők azok, akik tudják melyik praxis fog megürülni, hol lesz változás, bővülés, melyik cég melyiket vásárolja fel. Ha pedig valakinek már van ilyen jellegű tapasztalata azzal ki tud tűnni a többi álláspályázó közül. Mindegy, hogy klinikai vagy nem klinikai, az első állás megszerzése nem könnyű feladat.

Reméljük, számos dolgot tanulhatnak a példádon keresztül a hallgatóink. Te hogyan emlékszel vissza az egyetemi éveidre?

Leginkább arra emlékszem mikor még a Kivetítésen dolgoztam (az Univet újság elődje). Éjjel kettőkor, határidő előtt 10 perccel befejezni az újságot – erről sok szép emlékem van. HÖK szenátor is voltam, két ciklust szolgáltam, sokat tanultam az egyetem akkori belső működéséről. De legjobban a barátságokat, a kapcsolatokat szerettem. Lenyűgözött, hogy mennyivel több külföldi hallgató van most az egyetemen, mint az én időmben. Mi még kisebb közösség voltunk. Mai napig tartom a kapcsolatot több évfolyamtárssal és nagyon sokan szívesen járnak vissza Budapestre. Az a mondás köztünk, hogy aki már élt Budapesten néhány évig, az a szívének egy csücskét itt hagyja.