Idén nyáron vehette kezébe az Állatorvostudományi Egyetem biológus mesterszakos diplomáját Verebélyi Viktória, akivel a SCIndikátor tudománykommunikációs versenyen elért különdíja kapcsán beszélgettünk. A mentorprogram lényege, hogy a fiatal kutatók magabiztos előadókká váljanak, érthető és szórakoztató módon tudják előadni kutatási témájukat, ezzel közelebb hozva a közönséget a tudományhoz. Szinte senki sem tudja megállni kérdések nélkül, amikor Viktória témájának alanyai kerülnek szóba: a békák.

Olvastam a bemutatkozódat a SCIndikátor oldalán. Azt írtad magadról, hogy a pipettát és a bakancsot egyesíted, mit jelent ez?

Egy tanárom mondta egyszer itt az egyetemen, hogy kétféle biológus létezik, a pipettás és a bakancsos. Örülök, hogy én egyszerre lehetek mindkettő, ugyanis a mi kutatásunkban bőven akad mindkét típusú munka. Tavasszal felhúzzuk a bakancsunkat és nekivágunk a terepnek, ekkor gyűjtjük be az állatokat vagy a petéiket. A kutatásom nagyobbik részét persze a „pipettás” labormunka teszi ki; különböző szennyezőanyagokkal dolgozunk, ezeknek a koncentrációját mérjük be pipetta segítségével. A munka két része tehát jól kiegészíti egymást.

Mesélj a SCIndikátor versenyről, miért jelentkeztél rá? Ugye ez a rendezvény a kutatók kommunikációjának fejlesztésére szolgál, hogy a tudományos munkájukat jobban át tudják adni a laikusoknak.

Így van, ez egy tudománykommunikációs verseny, a tudomány bármely területéről jelentkezhetnek kutatók, hallgatók. Az a cél, hogy az adott szakterületen kevésbé jártas vagy teljesen laikus embereknek úgy tudjuk átadni, elmagyarázni a kutatásunkat, hogy az érthető és élvezhető is legyen. Nagy szükség van az ilyen ismeretterjesztő előadásokra, ez erősítené a köztudatban, hogy a kutatók valóban fontos kérdésekre keresik a választ. Mindig fontosnak tartottam, hogy a kutatók és az emberek között lévő falat megpróbáljam ledönteni. Szerintem a tudományos eredményeknek mindenki számára elérhetőnek kellene lennie. És ehhez szükséges a tudománykommunikáció, mert hiába lenne elérhető minden tudományos publikáció, egy laikusnak aligha lesznek érthetőek a szakmailag elfogadott cikkek.

Szomorú, hogy a varangyokkal kapcsolatban még mindig sok a tévhit, ezek eloszlatásában is próbálok segíteni, gyakran „kampányolok” a kétéltűek mellett. El szoktam mondani, hogy nem okoznak szemölcsöt, ha megfogjuk őket, vagy hogy nem tesznek kárt a kerti tavakban, sőt nagyon hasznos állatok.

Miből állt pontosan a verseny? Ha jól tudom mentorokat kaptatok, akik segítettek elsajátítani a különböző kommunikációs technikákat.

Volt egy előválogató, egy meghallgatás, ami után a mentorok kiválasztották azokat az embereket, akikkel együtt szerettek volna dolgozni. A mentorok hasznos tanácsokkal láttak el minket azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetne jobban reflektorfénybe állítani a témánkat, könnyebben emészthetővé tenni. Szerencsére a mentorom figyelembe vette a személyiségemet, nem várt el tőlem teljesen idegen dolgokat a verseny alatt. Gyakoroltuk, hogy beszéd közben mindig a közönségre nézzünk, hangosan és magabiztosan beszéljünk, ne felejtsünk el mosolyogni. Emellett különböző leckékből álló tananyagot dolgoztunk fel, előadásokon vettünk részt; terítékre került a marketing, kommunikáció, pszichológia, illetve a Nők a Tudományban Egyesület elnöke, Dr. Balázsi Katalin is tartott előadást a tudományos pályáról. Ezek mind nagyon hasznosak voltak.

Amikor eljött az idő tudtad alkalmazni az újonnan tanult technikákat? Hogy érzeted magad a döntőn tartott előadásod közben?

Eredetileg a döntőn a nagyközönség előtt adtuk volna elő a kutatásról szóló prezentációt, de a vírus miatt végül csak a zsűri, a 12 döntős és a mentorok voltak jelen, illetve online közvetítés zajlott. Egyébként a döntőben úgy éreztem, hogy tudom alkalmazni a tanultakat, de persze ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne izgultam volna. Amikor elkezdtem prezentálni, magabiztosságot éreztem, hiszen azt népszerűsítem, ami a szívügyem. Úgy gondoltam, ha néhányan felfigyelnek a kutatásunkra, akkor már megérte. Az előadásom végén volt egy kis baki, amit nagyon sajnálok, elkeveredtek a diáim. Ezekre a hirtelen helyzetekre is meg kell tanulni reagálni, az improvizációs készségem még fejlesztenem kell.

Egyébként mielőtt ide kerültem az Állatorvostudományi Egyetemre, sosem szerepeltem, még verset sem szavaltam, nem szerettem kiállni emberek elé. Aztán az egyetemen jöttek a híres-hírhedt témabeszámolók, amikor a kutatási témánkat kellett előadni a tanárok előtt, ami mondanom sem kell, elég stresszes volt. Sok ellenérzésem volt ezzel kapcsolatban, aztán egyik félévben arra gondoltam, hogy megpróbálom másképp: úgy fogok előadni, mintha magamnak magyaráznám az előadást és ez bejött. Ekkor volt a fordulópont, elkezdtem élvezni a prezentálást és ezt a közönség is észrevette. Más, mintha monoton hangon, magad elé bámulva próbálnál túllenni az előadáson, ezt a nézők is éreznék, és úgy nem menne át az üzenet. Szóval sokat segítettek az egyetemi tapasztalatok, a kiselőadások, a témabeszámolók majd később természetesen a konferenciák, így lassan hozzászoktam a közönség előtti beszédhez.

Különdíjas lettél a versenyen, mivel jár ez az elismerés?

Igen, a National Geographic Magazin egyik szerkesztője adott át egy különdíjat, amely egy egyéves újság előfizetésre szólt, illetve az online verzióban megjelentettek rólam és a kutatásomról egy cikket. Beszéltünk arról, hogy a későbbiekben is nyitottak az együttműködésre, és írnék a békák ivarváltásáról, ami egy nagyon izgalmas téma. Egyébként szerintem hiánypótló lenne, ha akár egyetemeken belül is lennének tudománykommunikációs kurzusok.

Erről a prezentációs verseny jut eszembe, amit az egyetemen minden évben megrendeznek.

Igen, pontosan ilyenekre lenne szükség, az egy nagyon jó kezdeményezés! Indultam tavaly ezen a versenyen és harmadik lettem. Minden csoporttársamnak ajánlottam, hogy jelentkezzenek, megéri részt venni a kapcsolódó tréningen, és így tudnak értékes tapasztalatokat szerezni ezen a téren is. A SCIndikátort szintén ajánlanám minden leendő és jelenlegi kutatónak. Ahhoz, hogy a kutatását több ember megismerhesse, meg kell találni a módot az ismeretek átadására, ez mindenkinek fontos.

Most végeztél az Állatorvostudományi Egyetem biológus mesterképzésén. Miért választottad ezt a pályát és hogy jöttek a képbe a békák?

Vidéken nőttem fel, gyerekkorom óta érdeklődöm az állatok iránt, amit a kertben, erdőben találtam azt megvizsgáltam – mondjuk ez szerintem a legtöbb gyerekre igaz.

Én is vidéki vagyok, de a bogarak gyűjtögetésénél tovább nem nagyon jutottam. Cserebogár, krumplibogár még rendben van, de a békák? Szerintem az emberek igyekeznek távol tartani magukat a békáktól, nem?

Furcsa, azt gondolnám, hogy a bogarak ugyanannyira nemszeretem állatok az emberek számára, mint mondjuk a varangyok. Bár nekem egyik sem taszító, sőt, szerintem kifejezettem szép állatok. Szerintem a gyerekek minden élőlényhez érdeklődve állnak hozzá, csak a szülők ültetik át a félelmeiket, lebeszélik őket és ezért szűnik meg ez a kíváncsiság. Pedig éppen a kíváncsiság és a megismerés hiányából fakad, hogy tévesen ítélik meg ezeket az állatokat.

Igen, a legtöbben nem örülnek, ha a gyerek kezében békát látnak.

Pontosan. Először az én szüleim is így voltak vele, de aztán rám hagyták, sőt, utána már bátorítottak. Visszagondolva biztos, hogy itt kezdődött el valami. Bár a középiskola után tanulmányaimat más irányban folytattam, grafikus akartam lenni, nem éreztem, hogy a munkámnak meglenne a gyümölcse. Mivel mindig is szerettem a természetet, az állatokat, így jött képbe a biológus szak, arra gondoltam, hogy ez passzolna hozzám.

Hogyhogy nem állatorvosnak jelentkeztél?

Minden állatot imádok, de a munkával járó stresszt nem bírnám elviselni. Ha elvesztenék egy állatot, az nekem túl nagy trauma lenne. A másik ok pedig, hogy a kutatói lét számomra rendkívül izgalmas, hiszen mindig valamilyen új kérdésre keressük a választ, ami még a tudomány számára ismeretlen. El tudom képzelni, hogy erre teszem fel az életem.

Az egyetem első évében van egy tárgy, amelynek keretében öregdiákokat hívnak meg előadást tartani a kutatásukról. Ennek az órának a keretében ismertem meg későbbi témavezetőmet, Dr. Bókony Veronikát, aki a kétéltűeket fenyegető folyamatokkal kapcsolatos kutatásokról tartott előadást, mint például a klímaváltozás, környezetszennyezés. Lelkesedése és kiváló szakmaisága magával ragadott, 2016 óta dolgozunk együtt. Remekül tudunk együttműködni, több nemzetközi lapban megjelent cikkünk van, ahol társszerzőként szerepelek. Ezt a kapcsolatot is az egyetemnek köszönhetem.

Most, hogy lediplomáztál hogyan tovább?

Ahhoz, hogy valaki kutató lehessen, doktori iskolát kell végeznie, éppen most felvételiztem. Nagyon remélem, hogy ősztől már azt mondhatom, hogy doktorandusz hallgató vagyok. Fontolgatom, hogy közben a tanításba is belekóstolok, a mostani tapasztalataimnak köszönhetően rájöttem, hogy mégsem olyan félelmetes előadásokat tartani és a tudás átadása fontos. Talán ezen a területen is kipróbálom magam.