Alapértelmezett nézet
Kapcsolat Bejelentkezés
Hírek Beszélgetés Dr. Rácz Bence egyetemi docenssel: “Gyönyörködünk abban, amivel foglalkozunk”

Beszélgetés Dr. Rácz Bence egyetemi docenssel: “Gyönyörködünk abban, amivel foglalkozunk”

Míg számos tudományterületet képletek, grafikonok, sematikusan ábrázolt folyamatok révén ismerhetünk meg, a szövettanban egy csodálatos világ tárul elénk. Valóságosan látjuk és gyönyörködünk abban, amivel foglalkozunk – vallja Dr. Rácz Bence, az Anatómiai és Szövettani Tanszék egyetemi docense. Beszélgetésünkből kiderül, hogy a tudományos megismerésnek feltehetően nincs határa, és arról is szót ejtünk, hogy egyetemünknek rendkívüli körülmények között, elismerésre méltó módon sikerült megrendeznie a 35. OTDK Agrártudományi szekcióját, aminek ügyvezető elnöki teendőit látta el.

1975-ben, egy népesedési hullám tetőzésének évében születtem. Ezért mindig nagy létszámú osztályokba jártam, ami – mivel magam sem mindig voltam a legpéldamutatóbb diák – nem segítette az elmélyült tanulást. Nagy szerencsémre azonban a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban tanított Rimóczi Imréné, aki úgy mutatta be az élővilág rejtelmeit a biológia és kémia tantárgyon keresztül, hogy lenyűgözött minket.  Érettségi és felvételi előtt így csak azt néztem meg a felvételi tájékoztatóban, hogy hol indítanak vidéken biológia szakot. Nem akartam a fővárosban maradni. Fel is vettek az első helyen megjelölt szegedi József Attila Tudományegyetemre és abban a pillanatban eldőlt a pályafutásom. Elsős hallgatóként rögvest Halasy Katalin lett a szövettan gyakorlatvezetőm, aki nem sokkal azelőtt érkezett haza Oxfordból, ahol agykutatással foglalkozott.

Hogy sikerült a beilleszkedés a szegedi egyetemen?

Sok ambícióval érkeztem a Tisza partjára. 18 évesen a családi fészekből kiszabadulva, a rendszerváltás hajnalán, a nyüzsgő egyetemi városban úgy éltem, mintha csak egy nagy fesztivál közepébe csöppentem volna. Azt gondoltam, hogy magától értetődően az egyetemi tanulmányok is a középiskolában megszokott módon fognak menni, de ebben tévedtem. A gyakorlatokon rendszeresen szóbeli számonkérés volt, és én bizony jó párszor, pont a szövettan gyakorlatokon, megütöttem a bokámat emiatt. A mikroszkópban látott szövetek azonban elkápráztattak, így vettem a bátorságot, hogy kopogtassak Halasy doktornő laboratóriumába. Elkezdtük a közös munkát és Ő volt a mesterem az elektronmikroszkópiában, ami meghatározta későbbi tudományos érdeklődésemet: a mai napig az idegtudomány, a neuromorfológia a kutatási területem. TDK munkámat is Halasy tanárnő vezetésével végeztem. Mivel éppen ebben az időben indult gőzerővel az Állatorvostudományi Egyetemen az angol nyelvű képzés, Ő felkerült az Állatorvostudományi Egyetemre, professzor lett és a mai napig tanít szövettant angolul. A sors ajándékának tekintem, hogy ma is együtt dolgozunk.

Ön azonban egy darabig még maradt Szegeden…

Diplomám megszerzését követően természetes volt számomra, hogy az Állatorvostudományi Egyetemen folytassam PhD tanulmányaimat, és nagy szerencsémre fel is vettek. A doktori képzést 1999 januárjában kezdhettem el, szintén Halasy Katalin irányításával. A kutatás és laboratóriumi munka mellett azért gyakran visszatértem Szegedre, hiszen ezzel párhuzamosan – levelezős hallgatóként – elvégeztem az angol nyelvtanári szakot is. 2002-ben aztán megvédtem a doktori értekezésemet.

Életrajzában olvastam, hogy az említetteken kívül különböző tudományos továbbképzéseken gyarapította ismereteit.

Doktori képzésem idején sokszor jártam nemzetközi ún. téli vagy nyári iskolákba, amiket nagy idegtudományi szervezetek hirdettek meg fiatal kutatók részére. Egy ilyen lengyelországi képzés során találkoztam egy amerikai kutatóval, akivel rendkívül izgalmas szakmai beszélgetéseket folytattunk. Valószínűleg mesélt ezekről az élményeiről a kollégáinak is, mert két héttel később kaptam egy e-mailt egy számomra addig ismeretlen, szintén amerikai kutatótól, aki felajánlotta, hogy meghívna posztdoktor kutatónak a laboratóriumába! Meg is írtam a nagylelkű kutatónak, Richard Weinbergnek, hogy szívesen élek a lehetőséggel, de előbb be kell fejeznem a doktori képzésem harmadik évét és még meg is szeretnék házasodni. Úgy tűnt, hogy ennyiben marad a dolog.

És mi lett a folytatás?

Pár hónappal később, teljesen váratlanul érkezett egy nagyalakú boríték az Egyesült Államokból, meghívólevéllel és a vízumhoz szükséges iratokkal! Addigra megszereztem a PhD fokozatot, megnősültem, így úgy döntöttünk, hogy nekivágunk az ismeretlennek. Feleségemmel együtt hamarosan Észak-Karolina államban találtuk magunkat. A UNC Chapel Hill egyetem orvostudományi karán kezdtem kutatni, amely az USA állami egyetemei közül az egyik legjobb, számos Nobel-díjas szakember dolgozik az oktatói, kutatói gárdában. Posztdoktorként ott sajátítottam el mindent, ami ahhoz kell, hogy az ember önálló kutatást indítson és munkacsoportot létesítsen. Nagyon izgalmas eredményeink voltak, fantasztikus cikkeket publikáltunk, a legjobban citált közleményeimből számos onnan származik. Majd lehetőséget kaptam arra, hogy egy még nagyobb, még jobb amerikai laboratóriumban dolgozzak.

A maradást illetően nagy dilemmába kerültünk. Világos volt számunkra, hogy ha elfogadom az ajánlatot, akkor Amerikában maradunk, valószínűleg örökre. Mérlegre tettük ennek jó és rossz oldalát: jó nekünk ez az aranyélet, vagy inkább jöjjünk haza, és itthon kamatoztassuk tovább a tudásunkat, a hazám, nemzetem szolgálatára? Kérdeztük egymástól, szeretnénk-e azt, hogy a majdan megszülető gyerekeink csak fényképről ismerjék a nagyszülőket és a nagyszülők az unokákat? Végül 2005-ben többször hazalátogattam, hogy beszéljek és tanácsot kérjek Sótonyi Péter professzortól, aki akkor már az Anatómia Tanszék vezetője volt. Elmondta, nagyon nagy szükség volna jól képzett szakemberekre a tanszéken, illeszkedik is a tapasztalatom a tanszék hagyományosan idegtudományi kutatási profiljába, és hasznomat venné az idegen nyelvű képzésben is, hiszen óriási mennyiségű órát kell tartani. De sajnos új egyetemi státuszt még Ő sem tudott akkor biztosítani. Olyan meggyőző volt Sótonyi professzor, hogy ennek ellenére úgy döntöttünk, hazatérünk. Feleségem is megtalálta számítását itthon, jelenleg az ELTE-n oktat és az Országos Széchényi Könyvtárban digitalizációs szakember és könyvtárinformatikus.

Biztos állás nélkül is vállalta, hogy hazatér?

Igen. A hazai felsőoktatás 2006 körül eléggé ki volt véreztetve, de elnyertem egy OTKA posztdoktori ösztöndíjat, abból három évig adjunktusi állásnak megfelelő fizetést kaptam. Amikor lejárt, már az egyetem állományába kerültem, és mestereimmel, Halasy Katalinnal és Sótonyi Péterrel közösen létre tudtam hozni saját laboratóriumomat, folytathattam az egykor itt elkezdett munkámat. Megmaradtak, sőt szaporodtak a tengeren túli és európai kutatási kapcsolataim, rendszeresen jelennek meg közös, kollaborációban végzett kutatásainkból publikációk. Közben megszülettek gyermekeink, és természetesen akcentus nélkül beszélik az anyanyelvüket, élő kapcsolatuk van a családdal, rokonsággal és ez nekünk mindennél fontosabb.

Miért éppen a szövettan mellett kötelezte el magát?

Míg számos tudományterületet képletek, grafikonok, sematikus folyamatábrák révén ismerhetünk meg, a szövettanban egy csodálatos világ tárul elénk. Valóságosan látjuk és gyönyörködünk abban, amivel foglalkozunk. Lenyűgöző szerkezetet tár elénk az élővilág szöveti, mikroanatómiai szinten.

Amikor egy kutató elér bizonyos eredményeket, sok esetben már nem nagyon megy be a laboratóriumba, hanem cikkeket, pályázatokat ír, prezentációkat állít elő a szobájában. Én rendszeresen használom az elektronmikroszkópot, a mikroszkópos laboratóriumot és anyagot gyűjtök, mert ha nem így tennék, hiányozna. Erre az oktatás miatt is szükség van. Szinte az összes szövettel dolgozunk, amit a hallgatóknak megtanítunk. Az állatok kívülről is aranyosak, változatosak és lenyűgözőek, de fontos, hogy a hallgatók már az első évben rácsodálkozzanak a szervek finomszerkezetére, mert annak ismeretében értik meg, hogyan működnek, és mi ‘romolhat el’ bennük.

Vajon van-e határa a megismerésnek?

Nincs. De vége sincs e folyamatnak! A központi idegrendszert tekintve, amivel foglalkozom, aligha jutunk el belátható időn belül az idegsejtek közötti hálózati kapcsolatok működésének és elveinek teljes és tökéletes megértéséhez. Éppen ezért különösen nehéz olyan gyógymódokat találni, melyek úgy avatkoznak be e bonyolult rendszer működésébe, hogy maradéktalanul megjavítsák azt, ha elromlik.

Persze a legkézenfekvőbb az lenne, ha az idegrendszert érintő megbetegedéseket egyszerűen, egy tablettával meg tudnánk gyógyítani, csakhogy az agy védekezik mindenféle külső behatás ellen. Ha olyan hatóanyagot szeretnénk kifejleszteni, ami hatással van az agy bizonyos sejtjeire, akkor annak először is fel kell szívódnia, majd a véráramból át kell jutnia az ún. véragy gáton is. Ha mindegyik feltételt teljesíti, akkor még arra is képesnek kell lennie ennek a molekulának, hogy csak az adott agyterületen fejtse ki a hatását. Belátható, hogy ez nagyon bonyolult.

Mi áll jelenlegi kutatásainak középpontjában?

Az elektronmikroszkópos laboratóriumban az idegsejtek közötti ingerületátvivő kapcsolatokat, az ún. szinapszisokat vizsgálom. Miként kommunikál egymással két idegsejt? Hogyan változik meg a szövettani szerkezet különböző kórképekben? A legtöbb neurológiai kórképben a kapcsolatok hatékonysága csökken vagy változik. A legutóbb például egy amerikai laboratóriummal közösen arról publikáltunk, hogy skizofrénia esetében miként változnak meg az idegi kapcsolatok az idegrendszer egymástól távol található területein, és mi okozza azt, hogy ha az egyik területen kevesebb lesz ezekből a szinapszisokból, a másik terület mégis hiperaktívvá válik, ami akár hallucinációkhoz is vezethet.

Az embernek legendás az alkalmazkodóképessége. A COVID-járvány társadalmi hatása okoz-e számunkra neurológiai problémákat?

Tanulmányok bizonyítják, hogy a karanténhelyzet mennyire súlyos szociális és ezzel összefüggésben neurológiai problémákat okozhat. Egy egyszerű példa: egy állatházban a kísérleti modellállatokat nem is olyan rég még lehetett izoláltan, egyesével tartani.  Ma már törvény szabályozza, hogy ők is csak többedmagukkal tarthatók egy ketrecben, kivéve, ha az adott vizsgálat ennek az ellenkezőjét nem indokolja. A rágcsálók is társas élőlények, az ember pedig különösen is az. Éppen ezért tragédiának tartom, hogy hallgatóink megérkeztek a középiskolából egyetemünkre, és otthonról, izolálva, számítógépen át kell néznie az előadásokat. Gyermekeim példáján látom, hogy micsoda változásokat indukál az ingerszegény környezetben való tanulás. Az idegrendszer hihetetlen jól tud alkalmazkodni. Ahogy a tanulás során kialakulnak idegrendszeri, szöveti struktúrák, hasonlóképp leépülnek, ha nincs rájuk szükség. A szóban forgó változások azonban jó eséllyel visszafordíthatók és nem okoznak maradandó károkat. Minden tiszteletem a hallgatóké, akik nagyon szenvedhetnek amiatt, amit a távolléti oktatás okozott.

A 35. OTDK Agrártudományi Szekcióját Egyetemünk rendezte és ennek a szekciónak Ön volt az ügy-vezető elnöke. Az eseménysor engem egy kicsit Mátyás király meg az eszes lány meséjére emlékeztetett, hiszen az online lebonyolítás miatt itt is voltak a diákkörösök, meg nem is. Hogy emlékszik vissza erre a feladatra?

Tavaly novemberben, néhány nappal az egyetemi TDK konferencia idő-pontja előtt derült ki, hogy már azt sem tarthatjuk meg a hallgatók és a bíráló bizottságok jelenlétében. Négy-öt nap alatt sikerült átszerveznünk a konferenciát, így némi tapasztalatra is szert tettünk, de nálunk csak két tagozat volt, az Agrártudományi Szekció viszont 27+2 tagozatból állt. Ennyi tagozat és a teljes agrártudományi spektrumot felölelő szekció megrendezése sokkal nagyobb kihívás volt, ráadásul mi egy kis egyetem vagyunk, korlátozottak a humán erőforrásaink. A közel 300 dolgozat értékelésének és bírálatának megszervezésében és a konferencia lebonyolításában óriási szerepet játszottak munkatársaink.

Minden tagozathoz delegáltunk egy fiatal kollégát tagozati titkárként, aki tartotta a kapcsolatot az ügyvezetés, az Országos Tudományos Diákköri Tanács titkársága, és az adott tagozat elnöke és zsűritagjai között. A kommunikációs osztály munkatársai és főtitkár úr, Battay Márton is óriási feladatot vállaltak a szponzorok felkutatásától a kulturális programok szervezésén át a szekció emblémájával ellátott maszkok megtervezésén keresztül a konferencia anyagok beszerzéséig. Ráadásul a mi szekciónkkal nyílt meg az országos konferencia. Szakmai és anyagi erőforrásokban nem szenvedtünk hiányt. Rektor úr minden támogatást megadott ahhoz, hogy a konferencia sikeres legyen.

Már csak az amerikai kapcsolatai miatti időeltolódás miatt sem hiszem, hogy túl sok szabadidővel rendelkezik, mégis, mivel szeret foglalkozni, amikor nem kutat és nem oktat?

A szabadidőt azért is szűk keretek között kell értelmeznem, mert gyermekeim többnyire kitöltik azt.  Fiúgyermekeink 8, 12 és 15 évesek. Rájuk igen büszkék vagyunk. Szeretünk felkerekedni a Pilisbe, Mátrába, vagy a Börzsönybe kirándulni, sokat kerékpározunk, és ha időnk engedi, együtt horgászunk a fiúkkal. Gyerekkori szenvedélyem a horgászat, amit úgy tűnik, sikerült továbbadni.

A harmadik szenvedélyem – és ebben úgy gondolom, nagyok sok kutatóval osztozom – a konferencialátogatás, ami úgy kell nekünk, mint halnak a víz, növényeknek a csapadék, virágoknak a napfény. Nagyon várom már, hogy újra kezdődjenek az egymás jelenlétében zajló tudományos tanácskozások. Szinte minden tudományos munkám konferenciákon történt beszélgetésekből eredeztethető. Jelenléti konferenciák nélkül a tudomány is jelentősen lassul.

Hogy képzeli el a következő évtizedeket?

Ezen gondolkozom a legkevesebbet. Hiszen a mában élek, legyen szó oktatásról, kutatásról és a családról. Az egyetemi életforma nagyon változatos, az oktatást nagyon élvezem, nagy öröm, ha a vizsgán a hallgató csillogtatja azt a tudást, amit mi adtunk át. A kutatás is fontos számomra és egy egyetemről mindig elérhető a világ tudományossága. Szeretném hamarosan megírni a pályafutásom eddigi eredményeit összegző akadémiai doktori értekezésemet is. Magamnak, de főleg az egyetemnek és mestereimnek tartozom ezzel. És természetesen gyermekeink is elég izgalmat hoznak az életünkbe.

 

Szöveg és fotók: Balázs Gusztáv