Amikor Dr. Bodó Gábor professzor még az Állatorvostudományi Egyetem padjait koptatta, az István utcai kampuszhoz vezető utcák kövezete paták csattogásától volt hangos, hiszen Erzsébetváros szívében működött a Nagyállatklinika. Ám a Hortobágy is jelen volt ott, Csatlós, a híres magyar szürkemarha bika alakjában, akinek a szobrát beszélgetőtársunk édesapja, Dr. Bodó Imre professzor javaslatára állították fel a bejárat közelében. A Lógyógyászati Tanszék és Klinika vezetője azok sorába tartozik, akiket családi gyökerek is kötnek az Alma Materhez. Története magával ragadó, teljesítménye – amit kiváló kollégákkal ért és ér el – lenyűgöző.

– Professzor Úr, hogy foglalná össze élete első húsz évét?

– Ezen időszak élethelyzetei – s ezzel persze nem állok egyedül – az én sorsomat is meghatározták! Az első öt év a Hortobágyon telt. Az állatok mindennapjaink részesei voltak, édesapám főállattenyésztőként dolgozott ott. A lovak a kerítésünk szélén legeltek. Így esett meg, hogy amikor kétévesen útra keltem, belehuppantam egy árokba, amit épp akkor ástak a munkások az istálló és a házunk között. Kitettek a túlsó oldalon, én tovább mentem, majd hosszas keresgélés után a lovak között talált meg a családom. Ha nem félünk a lótól, vigyáz ránk, mászkálhatunk a hasa alatt ide-oda. Mivel heten voltunk testvérek, szüleink továbbtanulásunk érdekében az 1970-es években a Budapestre költözésünkről döntöttek. A Mátán töltött évek mindannyiunk számára egy nagyon szép emlékként maradnak meg örökre. Gimnáziumi éveim meghatározó része volt, hogy Dallos Gyula tanítványaként sok siker részese lehettem díjlovasként, junior válogatottként, de ugratásban is országos szinten.

– Édesapja a fővárosban is született, majd a piaristáknál tanult.

– Ott is végzett, de előbb Kőszegen tanult a katonaiskolában, ahonnan 13 évesen hadifogolyként hurcolták el. Garmis-Partenkirchenből került vissza… Két fiútestvéremmel együtt én is a piaristáknál érettségiztem. De már korábban megérett bennem a döntés, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Díjlovas éveim kezdetén 15 éves lehettem, amikor Gangesz lovam, egy gidrán mén, lesántult. Az akkori kezdetleges lehetőségekkel szembeni kamaszos kritika fogalmazta meg bennem, hogy a gyógyítást én másképp szeretném csinálni. Ekkor döntöttem el, hogy lósebész leszek.

– Hogy érezte magát egyetemi hallgatóként?

– Felemelő dolog volt ezen a már akkor is magas presztízsű egyetemen tanulni. Sok pozitív és negatív élmény égett belénk örökre ezekkel az évekkel kapcsolatban. Ahogy jöttek a klinikai tárgyak, úgy vált egyre érdekesebbé, amit tanultunk. Külföldre azonban nehéz volt eljutnunk.

– Önnek sikerült!

– Ezt édesapámnak köszönhetem, aki felkérő levelet írt vagy húsz helyre, mert azt vallotta, hogy hiába megy nekem jól a német nyelv, mese nincs, angolul is meg kell tanulnom! Ő francia, angol, német, olasz és latin nyelven is beszél. Dr. Michael Osborne, egy írországi ménes vezetője volt az első, aki azt válaszolta neki, hogy nyugodtan küldjed ki a fiadat! Egy évig a yearlingek betanításával és belovaglásával foglalkoztam, emellett ellető-ügyeleteket vállaltam a „foaling unit”-ban. Az egyéves 500 kilós méncsikókkal kellett foglalkoznom. Rájuk ültettek fel a magam 72 kilójával, nem kimondottan zsoké súlyommal. A ménes tulajdonosa egy Egyesült Arab Emirátusokban élő sejk volt. Ezt az évemet további hat esztendő követte külföldön, de csak Írországban nem éreztem honvágyat. Sokféle nép fiaival, lányaival dolgoztam, de az én tapasztalatom szerint az ír mentalitás állt legközelebb a magyarhoz.

– Svájcba már az állatorvos-doktori diplomával a zsebében érkezett.

– Először immunológiai kutatási témán dolgoztam egy elnyert egy éves ösztöndíj kapcsán a Berni Egyetemen Dr. Lazáry Sándor genetika professzor vezetésével. Az MHC-2 struktúrák és az immunválasz kapcsolatát kutattuk csikókon. Hazatérve, 1992-ben Dr. Tóth József professzor csapatához csatlakoztam a Sebészeti Tanszékhez. Évente 6-800 lóbeteget gyógyítottunk, míg az ügyeletben a kisállatok sebészeti ellátása is a feladatunk volt. Ő 1997-től Németországban vállalt munkát, mi itthon igyekeztünk továbbfejlődni.

– Jól gondolom, hogy az állatorvosok legértékesebb páciensei a lovak?

– Igen. Az anatómiai tanulmányok is a lovakkal kezdődnek. Az elmúlt évtizedekben felértékelődött a társállatok gyógyászata, de az alapállat mindig a ló marad. És tény, hogy ez a legdrágább állatok egyike, a fél millió forinttól a több százmillió dolláron át a csillagos égig.

– Ilyen esetben megremeg a szike a sebész kezében?

– Mi azzal a tudattal állunk a műtéthez, hogy ha egy ló menthetetlen, az értéke rögtön mínusz százezer forintra billen. A mi felelősségünk abban áll, hogy a szakma szabályai szerint mindent korrektül tegyünk meg a gyógyulásért. Ezért próbáltunk kapcsolódni az európai lógyógyász kollégiumokhoz, mert úgy gondoltuk, nem „lóghatunk a levegőben”, valahova tartozni kell Európában.

Ebben volt nagyon nagy segítségünkre Jörg Auer professzor, aki Texasból visszatérve, 1990-ben megalapította az Európai Sebészi Kollégiumot (ECVS-t). Ez a kollégium azon kevesek közé tartozik, ahol az alapító tagoknak is le kellett tenniük a vizsgát ahhoz, hogy a sebészi kollégium diplomásaivá válhassanak. 2005-ben e kollégium alternatív rezidensévé fogadtak. 2005-2009-ig Auer professzor nyolc alkalommal, 24 műtéti napon vett aktívan részt 10-10 órában 108 ló műtétjénél az üllői klinikán. Ezzel nagy lendületet adott szakmai fejlődésünknek. Ezen felül további 4 alkalommal végzett bemutató műtéteket bonyolult ortopédiai esetekben. A rezidenség végeztével a második évben ismét nekirugaszkodva sikerült letennem ezt az embert próbáló háromnapos vizsgát az ECVS központjában. Végsőkig kimerítő volt ez a megmérettetés, nagyon precíz válaszokat kellett adni elméletben és gyakorlatban is. Magyarországon ketten vagyunk, akik ezt a vizsgát letettük. Kisállat-sebészetből Dr. Németh Tibor professzor, klinikai rektorhelyettes, lósebészetből pedig én. 2009-2013-ig meghívást kaptam a Berni Egyetem Állatorvosi Karára a lósebészeti részleg vezetésére, ahol nagyon jó körülmények között ugyanazt a munkát végeztem 4 éven át, mint itthon: műtöttem, oktattam, kutattam, valamint lósebész rezidensek supervisoraként dolgoztam. Ezt követően az Alma Mater hívására hazajöttem.

Egyetemünk vezetésének támogatásával 2021-ben elindíthattuk Közép-Kelet-Európa első lósebész rezidensi képzését. Lengyelországtól Görögországig nincs ilyen oktatás ebben a közép-kelet-európai régióban.

– Vajon mennyit haladt előre a sántaság gyógyításában a világ?

– Amikor Gangesz lesántult, Magyarországon még röntgenfelszerelés sem igen volt, az állatorvosok inkább a megérzéseikre hagyatkoztak. Egy agyagpakolás friss rándulásra, hűtő funkciójánál fogva adott esetben nem lehet rossz, de pontos diagnózis hiányában ez persze eléggé sötétben tapogatózás volt.

Az elmúlt 5 évben évről évre 15-20 százalékkal emelkedett a klinika beteglétszáma, ami elsősorban az egyre magasabb színvonalú szakmai ellátásnak és kiszolgálásnak, másrészt viszont a megelőző év komoly beruházásainak volt köszönhető. A 2020-ban beszerzett CT és MRI berendezéseink álló helyzetben képesek vizsgálni a végtagokat a lábtőig illetve csánkig. Már az első évben 140 álló helyzetű CT vizsgálatot és 120 álló MRI vizsgálatot végeztünk a klinikán. Mindez nem sikerülhetett volna, ha nem tudjuk hazahívni kiemelkedő tudású kolléganőnket, Dr. Nagy Annamária egyetemi docenst Angliából. Ő kizárólag ortopéd beteg lovak vizsgálatával és az ezt segítő képalkotó eljárásokkal foglalkozik. Az MRI többek között ma már lehetőséget biztosít számunkra a patán belül található létfontosságú anatómiai képletek sérüléseinek megállapítására is, például a mély ujjhajlító ín kis szakaszában található sérülések esetén.

– A legkorszerűbb eszközöket nyilván oda viszik, ahol a legjobb szakemberek dolgoznak.

– Célul tűztük ki és szerintem jó úton járunk annak elérése érdekében, hogy Közép-Kelet-Európa vezető lógyógyászati centrumává váljunk. Egyre több lovat hoznak hozzánk a környező országokból, így Szlovákiából, Romániából, Szlovéniából, Szerbiából, de Ausztriából is.

– Vajon mi lesz a következő „nagy dobása” a klinikának?

– Homogén talajú szabadtéri és fedeles lovaspályát szeretnénk kialakítani, hogy télen-nyáron tudjuk vizsgálni a sánta lovakat, nyereg alatt is. A klinika tesztlovasai érzéstelenítések előtt és után is nyereg alatt előlovagolva segítik a diagnosztikai munkát, ami nélkülözhetetlen a nem egyértelmű sántaságok kivizsgálása során. Sokszor egy ló csak feszesebbé válik, vagy visszatart az ugrás előtt. Ki kell deríteni, hogy ezeknek a jelenségeknek fájdalom áll-e a háttérben. Állatorvosi szempontból ezek a legizgalmasabb sántaságok. Remélem, nyílik lehetőségünk ezekre a fejlesztésekre az elkövetkező években. Ami viszont már elkezdődött, az a ló-szaporodásbiológiai klinikai munka. Ez emberöltők óta hiányzott az egyetemen! Április elejétől mélyhűtött, illetve friss spermás termékenyítésre fogadunk lovakat, amihez rektor úr segítségével megkaptuk és már azonnal fel is töltöttük a korábban disznósnak hívott istállót. Nagy örömünkre szolgál, hogy egy valós igényt tudunk ismét kiszolgálni, ami az egyetemi oktatás szempontjából is igen nagy előrelépést jelent.

– Hogyan látja a lovak jövőjét?

– Nagyon remélem, hogy megmaradnak társállatnak. A lósportban és a lovassportban versenyző állatokat is idetartozóknak tekintem, hiszen a ló nem egy bicikli, amit az ember, ha leszáll róla, nekidönt a falnak, hanem egy másik élőlény, akivel együtt kell élni. A nyugati világ szinte már kizárólag ekként tartja a lovat. Munkára a mai napig is használják a lovat Magyarországon kisgazdaságokban, habár egyre kisebb mértékben. Ennek is nagyon örülök, mert remélem, hogy ez is hozzájárulhat a magyar emberek ló szeretetének és hozzáértésének megőrzéséhez

– Melyek voltak az eddigi legnagyobb sebészi élményei?

– Ami elsőre eszembe jut, az egy atresia coli eset volt Svájcban. Egy újszülött csikóban hiányzott a vakbél és a vastagbél közötti összeköttetés. A vakbélből nem ment tovább a tartalom a vastagbélbe, ezért már egynapos korában súlyos hasűri fájdalmai voltak. A műtét során improvizálni kellett, ezért a Dr. Tóth Józseftől tanult speciális fűrésztechnikával készítettem egy anasztomózist. A csikóból felnőtt, egészséges ló lett. Igen sok meghatározó élményem volt még különböző subchondralis csont cisztás esetekkel elsősorban a térdízületben illetve a csüdízületben, amelyeket különböző transzplantációs technikákkal sikerült ismét a versenyzésbe visszajuttatnom, mely technikák csak általam alkalmazott megoldások jelenleg ezeknél az eseteknél.

– Gondolom, a stressz fordított arányban áll a „műtéti terület nagyságával”. Hogy tudja kezelni a munka feszültségét?

– Leginkább azt viselem nehezen, ha úgy érzem, hogy valaki trehányságból nem végzett el valamilyen munkát, ami miatt egy ló hátrányt szenvedhet. De ahogy öregszem egyre inkább látom, hogy sokszor egy kedves szó többet segíthet mint az elmarasztalás. Ha módom van rá, igyekszem békésebb módon megoldani a problémákat, mint korábban.

Számomra a legjobb stressz oldó tevékenység továbbra is a lovaglás marad. E mellett olvasni is nagyon szeretek. De legeslegfontosabbnak a családi hátteret, tartom, ami biztonságot ad és bármilyen felmerülő gond esetén segít.

– A Bodó család legendásan kiterjedt…

– … Édesapám idén 90, édesanyám 87 éves, testvéreimmel, a 36 unokával és 36 dédunokával együtt a „szűk Bodó család” több mint 100 tagot számlál. Feleségemmel együtt a nagycsaládot mindig jó dolognak tartottuk, mindketten nagyon örültünk neki, hogy négy szép gyermek szülei lehetünk. Feleségem büntetőjogász. Az igen sok felelősséggel járó, nehéz munkája mellett a négy gyermekünkkel kapcsolatos napi feladatokat és anyai teendőket is hihetetlen energiával és hittel látja el, amiért örökké hálás leszek neki. Az ő támogatása nélkül biztos, hogy nem ott lennék, ahol vagyok. 2001-ben azért költöztünk Pestlőrincre, hogy a Klinika és a Bíróság is lehetőleg a közelben legyen. Húsz perc még biztonságos távolság, ha sietni kell a műtőbe.

Befejezésül még szeretnék megemlíteni néhány dolgot, ami gyermekkorom óta mozgat, feltölt és inspirál. Öt éves korom óta vagyok tagja a Regnum Marianum közösségnek. Felnőttként heti találkozókat, nomád, egy-hetes táborokat szerveztem a 2000-es évek elejéig vezetettjeimnek. Ma gyermekeink járnak illetve vezetnek ilyen kisközösségeket, ami az „átkosban” tiltott és üldözött tevékenység volt. Az elmúlt 20 évben feleségemmel a CSJK (Családok Jézusban közösség) tagjai lettünk, számos rendezvény szervezői illetve résztvevői. Többek között jegyespárok házasságra való felkészítésében veszünk részt 15 éve. Azt gondolom, hogy ezek a dolgok megtartó pillérei lehetnek a keresztény Magyarországnak.

 

Fotó és szöveg: Balázs Gusztáv