Alapértelmezett nézet
Kapcsolat Bejelentkezés
Hírek Ilyen volt a IV. Országos Állategészségügyi Verseny – a győztes csapat beszámolója

Ilyen volt a IV. Országos Állategészségügyi Verseny – a győztes csapat beszámolója

– Liza, szeretnél kimérni négy millit Bori vizeletéből?

– Persze, csak közben ki kéne venni a vízfürdőből a tejmintákat, hogy lássuk mit alkotott a rennin meg az ammónium‑oxalát.

– De addig is kellene az automata pipetta, de csak az első ütközésig nyomjátok be, mert különben kezdhetjük elölről!

– Ha megvagytok, gyertek az elszívófülke alá az ammóniáért!

– Nézzük, mit írtatok már be! Azigen, ti honnan tudtok ilyeneket?

 Félreértés ne essék, Bori egy ketózis gyanús tehén, akivel igazából sohasem találkoztunk, a vizelet‑és tejmintájával azonban annál inkább, az előző bekezdés pedig teljesen átlagos mondatokat tartalmaz, már amennyire átlagos lehet valami, ami az Állatorvostudományi Egyetem biokémia laboratóriumában hangzik el Budapesten, a IV. Országos Állategészségügyi Verseny (OÁV) döntőjének kellős közepén.

Országos Állategészségügyi Verseny… miért is ne indulna el rajta valaki, akinek a szíve csücske a biosz és a kémia, aki kilenc éves kora óta biztos benne, hogy állatorvos szeretne lenni és aki kellően őrült ahhoz, hogy őszinte mosollyal az arcán nyúljon be egy tehén fenekébe? Ráadásul ennek a valakinek van két fantasztikus barátnője, akik szintén megszállottjai a biológiának és a kémiának és igaz, hogy az egyik szívsebésznek vagy idegsebésznek készül, a másik pedig kutatóorvosnak, de mégis vannak olyan rendesek, hogy beneveznek a versenyre ennek a valakinek a kedvéért, hiszen háromfős csapatok indulhattak, aztán a világ legtöbb lelkesedésével végig is csinálják a csapatnévválasztástól a döntős gratulációkig.

A fent említett háromfős társaság A Veszett jó!‑csapat, az idegsebész/szívsebész barátnő Mosolygó Eszter, a kutatóorvos Békési Tímea, a valaki pedig Németh Liza, azaz én vagyok (mentségemre szolgál, hogy az, hogy vagyok olyan őrült, hogy őszinte mosollyal nyúlkáljak egy tehén hátsó felébe, csak a döntő első napján derült ki számomra).

Már a kezdetek is izgalmasak voltak, egészen a nevezéstől fogva. Engem nagyon érdekelt a verseny, csak azt nem tudtam, hogy kiket kéne megkérnem arra, hogy legyenek a csapattársaim, ugyanis a baráti körömben senki sincs, aki állatorvosnak készül. Már éppen kezdtem lemondani az egészről, amikor Eszti egy este írt nekem, hogy látta a versenykiírást és nagyon szívesen elindulna, csak csapattársakat keres és rám gondolt. Erre a homlokomra csaptam, hogy mekkora szerencse, mert én is épp ugyanezt csinálom, aztán meg nem is értettem, hogy miért nem jutott eszembe előbb Eszti. Innentől kezdve gyerekjáték volt beszervezni Timit, aztán végül megalakult A Veszett jó! csapat.

A lelkesedésünkkel pedig soha nem volt probléma, főleg azután, hogy megtudtuk, hogy a levelező fordulók után a tíz legjobb csapat jut be a döntőbe, amelynek során három teljes napot tölthetnek Budapesten az Állatorvostudományi Egyetem campusán, az egyetem tangazdaságában, illetve további izgalmas külső helyszíneken. Persze mindenki azt mondta, hogy ,,Jól van lányok, csak így tovább, most megnézitek, milyenek a levelező feladatok, aztán majd jövőre mehettek a döntőbe!” ugyanis a versenyen rengeteg tizenegyedikes és tizenkettedikes csapat indul és természetesen a döntős csapatok is jellemzően közülük kerülnek ki, mi pedig tizedikesek voltunk a benevezéskor. Mi azonban kellően makacsak voltunk ahhoz, hogy csak azért is a döntőbe jutást tűzzük ki célul, hiszen biztosak voltunk benne, hogy az azon való részvétel életre szóló élmény, amiről semmiesetre sem szeretnénk lemaradni.

Az idáig vezető út azonban egyáltalán nem egyszerű, erre pedig akkor döbbentünk rá, amikor a verseny három levelező fordulója közül megkaptuk az elsőt.

Csak hat feladat volt.

Az nem sok.

Tényleg nem.

Csak két hetünk volt rá.

Az sem sok.

De pont elég hat feladatra, nem?

Ja, bocsánat, azt elfelejtettem mondani, hogy maga a feladatsor harminchárom oldalas volt….

A harminchárom oldal pedig tele volt azzal a hat jó hosszú feladattal: egy kölyökkutya oltási könyvének kitöltésével és a kölykök alapellátására vonatkozó legfontosabb tudnivalókkal kapcsolatos kérdésekkel, egy feladattal, amely kivesézi a Salmonella fajokat és néhány egyéb baktériumot, egy növénytani‑takarmányozástani résszel, harminchárom nyulas kérdéssel, állatvédelmi törvények és rendeletek alkalmazásával, illetve egy kegyetlenül hosszú és nehéz kérdéssorral a coronavirus genusokat és a csirke és a pulyka coronavirusait illetően a covid-19 járványra való tekintettel.

Voltak nagyon nehéz pillanatok. Felosztottuk a feladatsort és mindenki derekasan megküzdött a saját részével, jómagamat is beleértve, ugyanis igaz, hogy bármilyen segédeszközt használhattunk a megoldáshoz, de nem volt olyan egyszerű választ adni a kérdésekre, hiszen a válaszadáshoz szükséges források a könyvek és az internet legmélyebb bugyraiban lelhetők csak fel, ráadásul a forrás hitelessége sem mindig egyértelmű, illetve azzal a kismillió latin kifejezéssel sem volt egyszerű boldogulni, amikbe a szakszövegekben belebotlottunk. A megoldásaink leadás előtti ellenőrzését és a megválaszolatlan kérdésekre történő válaszadást én vállaltam magamra, ami minden esetben egy teljes hétvégét igénybe vevő program volt. Amíg élek, nem felejtem el, hogy egy teljes napig kerestem a nyulak pofa nyálkahártyájában húzódó szőrcsík latin nevét, amire végül félig kifolyt szemekkel bukkantam rá egy német nyelvű forrásban, amit esküszöm, hogy megpróbáltam értelmezni, de már az első bekezdésben könnyebben megértettem a latin kifejezéseket a német mondatoknál, pedig németül tanulok az iskolában.

A nehézségek ellenére azonban soha nem éreztük tehernek a versenyt, hiszen bármennyire is nehéz kérdéseket kaptunk, mindegyik olyan témában íródott, ami iránt érdeklődünk és a válaszkeresés kielégítette a kíváncsiságunkat. Rengeteg tudásra tettünk így szert, ráadásul azt is megtanultuk, hogy az állatorvoslás nem csak kutya oltási könyvek kitöltéséből és a háziszárnyasok coronavirusos megbetegedéseinek diagnosztizálásáról szól, hanem hozzátartozik a mikrobiológia, a jogi ismeretek, illetve a kreatív és logikus gondolkodás is.

A kemény munkának végül meglett az eredménye, ugyanis az első fordulókor százhetvenegy csapatból a tizenharmadik helyen zártunk. Itt egészen nyugodtan kijelenthetem, hogy vérszemet kaptunk, mert megéreztük, hogy közel vagyunk az első tíz csapathoz és így a döntőbe jutáshoz is.

A lendületünket csak egyvalami akaszthatta meg egy kicsit: a második forduló, ami kegyetlen volt. Minden okunk megvan rá, hogy ezt mondjuk, ugyanis jóval nehezebb kérdéseket kaptunk, mint előzőleg, amik ráadásul még becsapósak is voltak és nagyon át kellett gondolnunk, hogy mit válaszolunk rájuk. Emellett a feladatsor további tanulságokkal is szolgált. A haszonállatok jóllétével kapcsolatos kérdések megerősítették, hogy állatorvosként is szükség van jogi ismeretekre, a társállatok coronavirusfertőzéseinél pedig arra jöttünk rá, hogy még a leglatinabb szöveget is meg lehet érteni, ha kellő időt és energiát fordítunk rá. A röntgenes-utrahangos feladat rávilágított, hogy a biosz és kémia ismeretek mellett fizikatudásra is nagy szükség van, az állatorvoslás minden területébe belekérdező keresztrejtvény pedig arra, hogy kellő kitartással bármit meg lehet találni a források tömkelegében. Végül az egzotikus állatok egészségére irányuló kérdések megmutatták, hogy a válaszok nemcsak a könyvek és az internet, de sokszor még az állatorvos agyának is a legmélyebb bugyraiba vannak eldugva. Ennél a fordulónál ugyanis már szükség volt állatorvosi segítségre egy‑két kérdésben, de a megválaszolás a segítőnknek is kihívás volt.

Rettenetesen féltem az eredmény miatt. Biztos voltam benne, hogy jóval lejjebb csúszunk a ranglistán, de tévedtem. Sőt, egy helyet javítottunk is és így a tizenkettedik helyen zártunk, ami óriási motivációt adott a következő fordulóhoz.

Nem állítom, hogy a harmadik feladatsor egyszerű volt, de azért a másodikkal nem ért fel. Természetesen ebben is bőven akadt kihívás, viszont rengeteg érdekes témával kellett foglalkoznunk, például az állatkertek és a bikaviadalok világával, az egyre gyakoribb szívféreggel, a sertés és a szarvasmarha coronavirusos megbetegedéseivel, ami feladta a leckét, pedig már azt hittük, hogy profik vagyunk a coronavirus‑témában, a háziszárnyasokkal és a rejtélyes számsorral, ami a forgalomba került tojások héján látható, aminek Eszti lett a szakértője, a szövettan veszélyes vizeivel, ami Timi szíve csücske volt, illetve a lovak takarmányozásával és a lógyógyászattal, a saját nem titkolt legnagyobb örömömre.

A Veszett Jó! csapat rendelőjének tagjai balról jobbra: Németh doktornő, Békési doktornő és Mosolygó doktornő.

A feladatsorral végül a csodával határos módon az ötödik helyre sikerült fellőnünk magunkat, de itt még nem derült ki, hogy melyik csapat megy a döntőbe, mert ezek után annak a két kreatív feladatnak a leadása következett, amin már a második fordulókor elkezdtünk dolgozni. Az egyik egy egyperces videó készítése volt az állatvédelemről, ahol csak a szűkös időkorlát jelentett kihívást, a másik pedig egy prezentáció a leptospirosis nevű betegségről, ahol az elsődleges kritérium az volt, hogy olyan nyelvezetet használjunk benne, mintha a laikus gazdiknak magyaráznánk a kórról. Ezzel a lehető legjobbat tették velem a szervezők, ugyanis mindig az olyan hangvételű tudományos munkákat részesítettem előnyben, amik egy nem szakavatott ember számára is érthetőek és élvezetesek és én is ilyen stílusban szeretem megírni a beadandókat vagy elkészíteni a prezentációkat biosz vagy kémia órára, így aztán volt némi gyakorlatom a dologban. Esztinek és Timinek pedig az a fantasztikus ötlete támadt, hogy ne pontokba szedett információk szerepeljenek a diákon, hanem egy kitalált esettanulmány formájában meséljünk a betegségről, így aztán nekiálltunk a karakterek kitalálásának. A történetben lett egy Roland, a kétajtós szekrény srác, aki egy nap riadtan viszi be az állatorvosi rendelőbe imádott ölebét, Édesburgonyát; illetve Mosolygó doktornőt, Békési doktornőt és Németh doktornőt is megalkottuk, akik diagnosztizálják Édesburgonyánál a leptospirosist, majd tájékoztatják a gazdit a kórokozóról, a betegség terjedéséről és formáiról, aztán kezelik a kutyát, végül pedig a megelőzésről is mesélnek.

A prezentáció készítésének minden percét élveztük, pedig rengeteg munkánk volt benne, hiszen az információk összegyűjtése mellett a karaktereket is nekünk kellett megrajzolnunk szabadkézzel. A végeredményt még ma is gyakran visszanézzük, mert nagyon büszkék vagyunk rá, a bírálóbizottságnak pedig annyira elnyerte a tetszését, hogy a levelező fordulók után még a verseny Facebook‑oldalára is kikerült. Végül a plusz feladatok értékelését követően a harmadik helyen végeztünk, amivel biztossá vált, hogy részt vehetünk a döntőben.

Amikor ezt megtudtuk, tíz percig nem voltunk semmi másra képesek, csak arra, hogy sikítva ugráljunk a ház közepén, mint három ötéves kislány, utána meg néhány napig állandóan mosolyogtunk, még annak ellenére is, hogy akkor már nagyon elegünk volt a digitális oktatásból. Eredetileg úgy volt, hogy márciusban lesz a döntő, de sajnos a vírushelyzet miatt ez módosult és végül 2021. július 30.‑tól augusztus 1.‑ig versenyeztünk.

Az ezt megelőző hetek a felkészülés jegyében teltek. Felosztottuk egymás között a fordulók ismeretanyagát, úgy, hogy mindenki azokat a feladatokat kapja, amivel eredetileg is foglalkozott, aztán nekiálltunk a tanulásnak, végül pedig többször is kikérdeztük egymást Meet‑en keresztül, még akkor is, ha épp nyaralni voltunk, vagy oda készültünk, vagy éppen csak, hogy hazaértünk.

Végül elérkezett a várva várt nap, ami nekünk egy kicsit előbb jött, ugyanis már a verseny előtti estén, csütörtökön felutaztunk Budapestre. Minden csapat az egyetemhez tartozó kollégiumban volt elszállásolva a szervezőkkel és a kísérőkkel együtt, illetve velünk volt még a koli állandó lakója és tartozéka, Málna, aki a döntő alatt mindenki kedvenc kutyája lett, és aki mindig a szétrágott plüsspatkányával a szájában fogadott bennünket az aulában, finoman célozva ezzel arra, hogy nemcsak a versennyel lehet foglalkozni, hanem vele is szabad játszani.

Nagyon tudjuk mondani a magunkét és ez a laborban a várakozáskor sem volt másképp.

A programok azonban csak pénteken kezdődtek. A regisztrációt követően ellátogattunk a Corden laboratóriumába, ahol megismerkedtünk mind a humán‑, mind az állatgyógyászati részleggel, ahol az ország minden tájáról érkező vér‑, vizelet‑, és székletmintákat elemeznek, hozzásegítve ezzel az orvosokat és az állatorvosokat a pontosabb diagnózishoz. A humánrészleg nagyon nyüzsgős és színes volt, mindenki egészen elképesztő tempóban dolgozott a hatalmas gépek mellett, én pedig azt sem tudtam, hova nézzek hirtelen, annyira lenyűgözőnek találtam a látottakat. Ezzel szemben az állatgyógyászati részleg jóval kisebb volt és családiasabb, viszont ők is rengetegféle géppel dolgoznak, amelyek működésével mi is megismerkedtünk. Emellett pedig sokféle parazitát néztünk meg mikroszkóp alatt, illetve azt is megtanultuk, hogy milyen színű kupakos vérvételi csőből milyen vizsgálatokat lehet elvégezni.

A labor után Üllőre látogattunk a Dóramajorba, ami nem más, mint az Állatorvostudományi Egyetem tangazdasága. Rengetegféle állatfaj él itt, amelyekből mi a szarvasmarhákkal és a lovakkal ismerkedtünk meg két fiatal és lelkes állatorvos segítségével.

Csak úgy szívtuk magunkba a tudást a szarvasmarhafajtákról, a bikákról, a legfontosabb vérvételi pontokról és a négyüregű, összetett gyomor működéséről borjakban és kifejlett egyedekben, illetve a szarvasmarha‑gyógyászat kulcskellékével, a hordozható ultrahangkészülékkel is megismerkedtünk, amihez speciális, fejre csatolható kijelző is tartozik, hogy a vizsgálat nagyszabású VR‑élményt nyújtson az állatorvosnak. A tetőpont azonban egyértelműen a szarvasmarha rektális vizsgálata volt, amit a bemutatás után természetesen mi is kipróbáltunk.

Ede mosolya igazán csábos volt.

Ezután megismerkedtünk Edével, a lóval, illetve becses mozsgásszervrendszerének legfontosabb elemeivel, fogazatával, élettani alapértékeivel és vérvételi pontjával, a Vena jugularissal, amit Ede a tőle elvárható türelem és megértés sokszorosával tűrt. Mi pedig csak ittuk az állatorvos szavait, akit külön hálaáradat illet a részemről, mert bár nem ment bele a lógyógyászat legmélyebb bugyraiba, de mégis rengeteg, számomra új információval rukkolt elő, pedig nyolc év lovasmúlt van a hátam mögött. Hiába, mindig tanul valamit az ember.

A tangazdasági látogatás végeztével visszamentünk a kollégiumba, ahol a vacsora után közösségi játékokkal töltöttük az estét a többi csapat és a szervezők társaságában. Ez egyben a legnagyobb kihívást is jelentette a számomra, ugyanis nehezen oldódtam a sok új ember között, ám szerencsére másnap már semmilyen gondom nem volt a barátkozással.

Szombat reggel megismerkedtünk a mentorunkkal, Virággal, akiért elképesztően hálásak vagyunk, ugyanis meggyőződésünk, hogy ő a legkedvesebb, legnyitottabb, legsegítőkészebb és legmosolygósabb diák az egész egyetemen (ez nagy szó egy olyan intézményben, ahová egyébként jellemzően kedves, nyitott, segítőkész és mosolygós hallgatók járnak). Azért az ötletért is köszönettel tartozunk, hogy minden csapat saját mentort kapott, mert nagyon sokat jelentett, hogy egy hallgató a szárnyai alá vett minket. Virág jelenléte bátorított bennünket és pillanatok alatt magunk közé fogadtuk: rengeteget meséltünk neki a csapatunkról, az iskolánkról, a tagozatról és a jövőbeni terveinkről a kolitól az egyetemre vezető úton, illetve ő is kész élménybeszámolót tartott nekünk az egyetemi életről, a tantárgyakról és a verseny szervezéséről.

Szombaton az egyetem campusán voltak különböző programok. Először az összes csapat közösen vett részt egy boncoláson, majd

Melyik szövet lehet a mikroszkópban? – látszik, hogy forognak a fejünkben a fogaskerekek…

csapatonként különböző állomásokra mentünk a mentorok kíséretében. Az első állomáson egy szövettani feladat várt ránk, ahol mikroszkóp alatt kellett felismerni különböző állati szövetekből készült metszeteket és megválaszolni a velük kapcsolatos kérdéseket. Ez igencsak mélyvíz volt a számunkra, ugyanis mivel emelt óraszámban tanuljuk a bioszt, ezért eltér a tanmenetünk az alap osztályosokétól, ráadásul még csak tizedikesek vagyunk, így aztán a gimnáziumban még nem tanultunk állati szöveteket. Éppen ezért kénytelenek voltunk az általános iskolában tanultakra hagyatkozni, ami sajnos csak felületesen érintette a szövettant, illetve ott volt még a kissé csekély latintudásunk és a józan logikánk is, de szerencsére így is sikerült a kérdések nagy részét megválaszolni.

A következő állomásunk elég tekintélyes méretű volt, mert az egyetem szoborparkjában kellett meghatározott információkat gyűjtenünk az állatorvostörténelem nagyjairól, a kiindulópontra visszatérve pedig azt is kifejtettük, hogy kit tekintünk közülük példaképnek.

Több fénypontja is volt a napnak, de számomra a legemlékezetesebb a biokémia laborban tett látogatás és feladatmegoldás volt. Ha valaminek az van az ajtajára írva, hogy laboratórium, akkor az csak jó hely lehet és ezt a biokémia labor is alátámasztotta. Amikor bementünk, bemutatkoztunk és elmondtuk, hogy tizedikesek vagyunk, mire riadtan néztek ránk a foglalkozásvezetők, hogy:

– Úristen, egyáltalán tanultatok már szerves kémiát?!

– Persze, hogy tanultunk, az egész tizedikes tanév erről szólt. – válaszoltuk magabiztosan, ugyanis a szerves kémia tudásunkban a világon mindennél jobban bízunk, olyan kemény képzést kaptunk belőle.

Nem félünk a kémiától. Nem harap, még akkor sem, ha szerves.

Két feladat várt ránk: először három kémcsőbe kellett tejet tennünk, majd az egyikhez rennint, a másikhoz ammónium-oxalátot, a harmadikhoz pedig felfőzött rennint adtunk, majd megnéztük, hogy melyik kémcsőben aludt meg a tej a tízperces, 37 °C‑os vízfürdő után, majd két tehén vizelet‑, és tejmintájának kémiai vizsgálata alapján kellett eldönteni, hogy melyikük szenved ketózisban. Közben pedig egy sor ide vonatkozó kémiás kérdést kaptunk, amik bár gondolkodtatóak voltak, könnyen megválaszoltuk őket. Ezzel sikerült meglepnünk a laborban dolgozókat, akik nem számítottak rá, hogy így tudjuk a szerves kémiát, és akik végül nagyon megdicsértek bennünket, majd megállapították, hogy a mi iskolánkban magas színvonalú a kémiaoktatás.

A dicsérő szavak jót tettek az önbizalmunknak, így aztán idegeskedés nélkül mentünk a következő állomásra, ahol a varratkészítés világába vezettek be bennünket. A tűfogóval először mindenkinek meggyűlt a baja, de végül mindenki egész csinos pelenka‑, és futóöltéseket készített, miközben rengeteg új tudnivalóval gazdagodtunk a sebészet világából és a kezünk is ügyesedett.

Varrás után az utolsó állomásra mentünk, ahol bonctermi gyakorlatok vártak ránk. Először strucc‑, teve‑, és tigriscsontokat kellett

Eszti nagyon koncentrált a varráskor, ugyanis ő ezt várta a legjobban a döntő programjai közül.

meghatároznunk, majd formalinban tartósított szerveket felismernünk, végül pedig egy villámboncolást is végrehajtottunk, amelynek keretében egy nyálmirigyet és egy darab simaizomszövetet kellett találnunk.

A boncterem után ebédelni (!) mentünk, majd Virág körbevezetett minket a campuson és rengeteget mesélt a tanszékeken folyó munkáról.

Délután pedig egy különleges vendég érkezett hozzánk, aki nem volt más, mint dr. Simanovszky Zoltán, azaz a Zállatorvos, aki könnyekig nevettető előadást tartott nekünk arról, hogy hogyan készülnek a videói, a végén pedig elkészültek a közös képek és az autogramok, illetve a kütyüt is ki lehetett próbálni, amin a rajzait készíti a munkáihoz.

Bár már pénteken és szombaton is pontozták a munkánkat, de a mindent eldöntő döntő vasárnap következett. Megbeszéltük a lányokkal, hogy szükségtelen izgulni, hiszen a döntőbe jutás volt a cél, ami végül sikerült, szóval már tényleg mindegy, hogy mi történik.

Ez így szép és jó, csak épp azt felejtettük el, hogy mindhárman rettenetesen rá tudunk pörögni arra, hogyha a képzeletbeli akadálypályán felteszik nekünk a lécet, még akkor is, ha senki nem várja el, hogy meg is ugorjuk azt. Így aztán a mellékvesénk csak fröcskölte és fröcskölte az adrenalint, a nap végére pedig eléggé megharagudott ránk, sajnos jogosan.

A mindent eldöntő döntőn tizenegy állomás várt ránk, állomásonként negyed órányi felhasználható idővel a feladatokra. Az első állomáson a harmadik levelező fordulóból várt ránk egy összefoglaló feladatsor, ami ismét jót tett az önbizalmunknak, ugyanis itt csak olyan témák kerültek elő, amik a verseny alatt a kedvencünkké váltak. Szerencsére mivel emiatt szívesen készültünk fel belőlük, végül hibátlanra oldottuk meg a feladatsort, sőt, még plusz pontot is kaptunk.

A következő állomáson az én mellékvesém volt kitéve a legfokozottabb igénybevételnek, ugyanis csupa lovas feladat várt ránk a tangazdasági ismeretanyagból, a csapatban pedig én vagyok a lovas. Nem volt egyszerű feladatsor, éppen ezért szükségem volt az agyam leghátsó tekervényeiben lapuló lovardai tapasztalatokra, a józan eszemre és az összes kreativitásomra is, a küzdőszellemről nem is beszélve.

A harmadik állomás Timi terepe volt, ugyanis a szarvasmarhák kerültek terítékre, ebben pedig a verseny alatt ő volt a szakértő a csapatban. Neki sem volt egyszerű dolga, de derekasan helyt állt és mindent tudott, ami benne volt a fordulók ismeretanyagában. Egyedül egy feladatrésznél kellett végig betippelnünk vagy kilogikáznunk a válaszokat, mert az nem szerepelt a tanulnivalók között. Azóta is nevetünk rajta, hogy akkora szerencsénk volt, hogy az a feladatrész végül teljesen hibátlan lett.

A negyedik állomáson a baktériumtörzsek meghatározása került terítékre, méghozzá a gyakorlatban, ugyanis tényleg ott voltak a kémcsövekben a baktériumok. Ez azonban kissé döcögősen indult, ugyanis elmagyarázták, hogy mi a feladat, mi pedig riadtan néztünk hol az állomásfőnökre, hol egymásra és nem mertük bevallani, hogy egy szót sem értünk az egészből. Végül mondtam a lányoknak, hogy muszáj valahogy elkezdeni, mert megy az idő, úgyhogy az összes agysejtünket igénybe véve próbáltuk értelmezni a határozáshoz szükséges leírást és a kémcsövekben fellelhető színeket, és végül sikerrel jártunk, mert mind a négy törzset meghatároztuk és még az extra kérdésre is tudtuk a választ.

Kőkemény agymunka tizenegyszer tizenöt percen át.

Ezután egy esettanulmányba ágyazott problémát kellett megoldanunk: Garfield cica 7,2 kg, azaz erősen túlsúlyos és igen javasolt optimálisra csökkenteni a testtömegét. Esztinek el kellett dönteni, hogy Garfield melyik kategóriába tartozik a macskatesttömeg‑skálán, Timinek három lehetséges tápból kellett kiválasztania azt, amelyik a legideálisabb Garfield számára és ki is kellett mérnie a megfelelő adagot, nekem pedig az állomáson lévő állatorvostan hallgatónak kellett ismertetnem a problémát és a túlsúly következményes betegségeit, mintha ő lenne a gazdi, én pedig az állatorvos, úgy, hogy egy jó adag előre megadott kifejezést fel kellett ehhez használnom. Imádtam ezt a feladatot, hiszen megint úgy kellett előadnom a problémát, hogy azt a laikusok is megértsék, ebben pedig otthon érzem magam. Rengeteget jelentett, hogy miután befejeztem és kifújtam magam egy kicsit, azt mondták, hogy ez a magyarázat eddig messze a legjobb volt, a feladat sikeréhez azonban az is kellett, hogy Eszti pontosan elhelyezte Garfield‑et a skálán, Timi pedig kiválasztotta a megfelelő mennyiségű és minőségű tápot.

A hatodik állomáson a gyógyszertan volt a főszereplő, ami már nagyon komoly fejtörést okozott. Egy hiányos szöveget kellett kiegészítenünk, és csak a logikánkra és a kreativitásunkra hagyatkozhattunk, ugyanis csak minimális háttértudásunk volt a témában.

A következő állomás három feladata erősen ambivalens érzéseket váltott ki belőlünk. Az egyiket könnyedén megoldottuk, hiszen nem tettük messzire a logikánkat, a fennmaradó kettőbe azonban belebuktunk, ezen sajnos nincs mit szépíteni. Rettenetesen csalódottak voltunk miatta, de szerencsére nem volt sok időnk rágódni ezen, hiszen következett a nyolcadik állomás, ahol az állatorvosi hivatás sokszínűségével kapcsolatos tudásunkról adtunk számot, majd egy beszélgetős feladat következett, amiben arra voltak kíváncsiak a szervezők, hogy mennyire vagyunk biztosak a saját tudásunkban és mennyire tudjuk határozottan előadni magunkat.

Ezután az első levelező forduló ismeretanyagából kaptunk egy feladatsort, ahol Eszti volt a szakértő, hiszen a legtöbb kérdés az ő részéből került ki. Eszti azonban rendkívül szorgalmas és a kisujjában voltak a válaszok, így aztán itt is magas pontszámot sikerült elérnünk, ahogyan az utolsó állomáson is a második levelező forduló összefoglaló kérdéseinél.

Miután végeztünk, kifulladva ültünk le a hallgatói központ előtti padra és vártuk az eredményt, ami miatt már tényleg nem izgultunk különösebben (egy darabig legalábbis), mert a mellékvesénk átmenetileg felmondta a szolgálatot és nem volt hajlandó több adrenalint termelni. Amikor azonban visszamentünk az épületbe az eredményhirdetésre, valahogy új erőre kaptak azok a mellékvesék és megint szorgosan kezdték termelni az adrenalint.

Hogy mit éreztem ezekben a percekben? Talán kíváncsiságot. Nem volt ugyanis kitűzött célunk, hogy hányadik helyezést szeretnénk elérni, hanem bőven megelégedtünk már a döntőbe jutással is. Egyszerűen csak szerettem volna tudni, hogy mit alakítottunk úgy, hogy a döntőnek csak annyi volt a tétje számunkra, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Virágra néztem, aki szemben állt velünk a szervezők között és már tudta az eredményt. Próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de nem tudtam. Mosolygott, mint mindig, amióta csak megismertük, aztán hirtelen elment valahová néhány percre, én pedig szem elől tévesztettem.

Az egyik főszervező, Ivett ismertette az eredményeket a tizedik helytől visszafelé. Itt szeretném megjegyezni, hogy a saját csapattársaim mellett a tizedik helyen végzett csapatra vagyok a legbüszkébb, hiszen ők kilencedikesként jutottak be a döntőbe, ami óriási eredmény egy olyan versenyen, ahol jellemzően tizenegyedikesek és tizenkettedikesek indulnak. Rájuk mosolyogtam és gratuláltam nekik, aztán az adrenalinszintem újból emelkedésnek indult, ahogy fogytak mellőlünk a csapatok és mindenki kiment, hogy átvegye a neki járó jutalmat és fogadja a gratulációkat.

Ahogy haladtuk egyre feljebb a ranglistán, minden helyezésnél megfordult a fejemben, hogy na, ezek már biztosan mi leszünk, de aztán mindig másik csapat nevét mondták ki. A végén már csak ketten maradtunk egy másik csapattal, én pedig már levegőt sem mertem venni, csak csendben megfogtam a lányok kezét és vártam, hogy kimondják a nevünket és örüljünk a második helynek.

Aztán valami egészen váratlan dolog történt.

A második hely mellett nem a mi nevünk hangzott el, hanem a másik csapaté.

És akkor már csak egyedül álltunk ott, mi hárman a szervezőkkel szemben.

Ránéztem a lányokra és próbáltam valamiféle kapaszkodót keresni a reakcióikban, merthogy hirtelen túl sok érzelem öntött el. Timinek potyogtak a könnyei, Eszti arca pedig hasonló sokkos állapotról árulkodott, mint ami épp bennem volt.

Nehéz megfogalmazni, hogy mi játszódik le ilyenkor pontosan a fejekben.

Aztán kimondták, hogy első lett A Veszett jó!, de még akkor sem tudtuk teljesen felfogni, sőt, én még most, két nappal a döntő után sem tudom. Viszont a gratulációkat már fülig érő szájjal és hevesen dobogó szívvel fogadtuk, ugyanis bár még nem igazán tudtuk hova tenni a történteket, de azért elkezdtük érezni a győzelem ízét, ami leírhatatlan örömöt és büszkeséget okozott, bár még mindig alig tudtuk elhinni, ugyanis az eredményünkkel saját magunkat sikerült a legjobban meglepni, hiszen a mezőny második legfiatalabb csapata voltunk.

Mindenki gratulált, aztán átvettük a jutalmakat és készült rólunk egy csomó fénykép, szóval volt időnk ízlelgetni egy kicsit a történteket és ahogy múltak a percek, egyre felszabadultabban kezdtünk örülni.

Még szoknom kell az érzést, hogy megnyertük, de ez nem változtat azon, hogy úgy gondolom, hogy az első hely a hab a tortán. Mert az igazi nyeremény nem abban a rengeteg ajándékcsomagban van, amit kaptunk. Az igazi nyeremény ennél sokkal több.

Először is ott van az a rengeteg tanulság, amit a döntő adni tudott. Oldalakat tudnék erről írni, de hogy a kedves olvasónak ne folyjon ki a szeme olvasás közben, csak a két legfontosabbat emelem ki. Az egyik az, hogy nagyon kell a kémia. Annyira, amennyire egyikünk sem gondolta, pedig mindhárman szeretjük és lelkiismeretesen tanuljuk, ráadásul soha nem fordult meg a fejünkben, hogy felesleges lenne. De mégis, a verseny valahogy mindig a biológia tantárgy alatt futott a levelező fordulók alatt, ám a döntőben világossá vált számunkra, hogy az állatorvoslás ugyanannyi ponton kapcsolódik a bioszhoz, mint a kémiához. A két tantárgy alapos ismerete és a megszerzett tudás magabiztos és rutinos használata elengedhetetlen ebben a hivatásban. Úgyhogy minden leendő állatorvosnak üzenem, hogy eszük ágába se jusson, hogy elhanyagolják a kémiát, még akkor sem, ha sokszor nagyobb kihívás, mint a biosz!

A másik tanulság, hogy kellő kitartással és befektetett munkával bármit el lehet érni. Tényleg bármit, a határ a csillagos ég. Úgy gondolom, hogy nagyképűség nélkül állíthatom, hogy mi magunk vagyunk a példa erre. Tizedikesként vettünk részt a versenyben és sokkal kevesebb tudás volt a fejünkben, mint a nálunk idősebbeknek. Sokáig csak nagyon kevesen hitték el, hogy egyáltalán a döntőbe bejutunk, arra pedig még mi sem számítottunk, hogy megnyerjük a versenyt. És mégis sikerült, mert a levelező fordulókat addig nem küldtük vissza, amíg nem adtunk minden kérdésre választ a legjobb tudásunk szerint, még akkor is, ha napokba került megtalálni egy-egy megoldást és rengeteg szabadidőnket áldoztuk erre. A döntőn pedig a kémiát leszámítva tényleg hátrányból indultunk. Sőt, az volt a szerencse, hogy tizedikben tanultunk szerves kémiát, mert ha csak tizenegyedikben vagy tizenkettedikben következett volna ez az anyagrész, akkor semmit nem tudunk kezdeni a laborban és rengeteg pontot veszítünk. Ami pedig a bioszt illeti, megmutatkozott a hátrányunk, főleg a szövettanos feladatnál és nem azért, mert nem kaptunk elég színvonalas képzést, hanem egész egyszerűen azért, mert a tizedik év végén természetesen nem tartunk ott az anyagban, mint azok a diákok, akik úgy jöttek a versenyre, hogy már leérettségiztek a tárgyból. És mégis sikerült megbirkózni a feladatokkal, hiszen a csapat minden tagjának biztos alapokon nyugszik a biológiatudása, amin megvetve a lábunkat nem féltünk használni a logikus gondolkodásunkat és a kreativitásunkat. Nem ijedtünk meg azoktól a feladatoktól, amikről tudtuk, hogy nem tanultuk még, egyszerűen csak megnéztük, hogy mi az, ami már a fejünkben van bioszból, aztán ebből elindítottunk egy gondolatmenetet és megnéztük, hogy hová vezetnek az ötleteink, aztán leírtuk a leglogikusabb választ. Igaz, hogy ez a módszer kemény agymunkát igényelt három napon keresztül, mert sokszor nem voltak a kisujjunkban a megoldások, hanem magunknak kellett kitalálni őket, viszont rendkívül célravezető volt.

És ott van a másik nyeremény, ami még a tanulságoknál is fontosabb a számomra. Ez pedig nem más, mint az, hogy a verseny rávilágított arra, hogy mennyi ember áll akár a csapat mögött, akár mögöttem, és hogy ezeket az embereket nagyon meg kell becsülnöm.

Az alapoktól kezdem: elképesztően hálás vagyok a szüleimnek, amiért a verseny során végig támogattak nemcsak engem, hanem a csapattársaimat is. A döntőre is elkísértek minket és az első sorból szurkoltak nekünk végig, töretlen lelkesedéssel.

Aztán ott van Zoli bácsi, akit a csapattársaim sajnos (még) nem ismernek, én azonban sokkal tartozom neki, mert az ő szakkörének köszönhetem, hogy ennyire elmélyült bennem a biológia szeretete. Ha ez nem következik be, akkor nagy valószínűséggel soha nem találom meg az utam és elkallódok egy olyan tagozaton, amire csak azért jelentkezek, mert középiskolába illik járni, de igazából nem is érdekelt volna, amit ott tanítanak. Így viszont alsós korom óta tudom, hogy hová tartok és mióta a gimnázium biológia‑kémia tagozatára kerülve ráléptem az oda vezető útra, már nem is érzem tehernek a tanulást, mert azt a két tárgyat vettem fel emelt szinten, ami a fő érdeklődési körömet képezi.

Az általános iskolai biológiatanáromnak, Peti bácsinak, szintén jár a köszönet, hiszen rengeteget tett a tudásom megalapozásáért ebben a tantárgyban, nem mellesleg úgy, hogy kitűnő humorával fűszerezte az óráit.

Aztán ott van az osztályfőnökünk, Tünde néni, akinél nem is kívánhatnánk jobbat. Bár ő maga se nem biosz, ‑ se nem kémiaszakos, de töretlen lelkesedéssel támogat minket a céljaink elérésében, a belénk vetett hite pedig egészen elképesztő.

A biosztanárunknak, Kiss Andrea tanárnőnek is köszönetet kell mondanom, nem is beszélve a kémiatanárunkról, Hotziné Pócsi Anikó tanárnőről. Nemcsak azért, mert minden okunk megvan biztosnak lenni abban a tudásban, amit átadtak, hanem azért is, mert hihetetlen az az elhivatottság, ami a velünk való munkájukban tetten érhető, másrészt pedig a tárgyi tudás mellett nagyon megtanítottak bennünket gondolkodni, így aztán a biosz és a kémia azon területein sem érezzük teljesen elveszettnek magunkat, amikről konkrétan még semmit sem tanultunk az iskolában.

Molnár Péterről is említést kell tennem. Vagyis bocsánat, dr. Molnár Péterről, mert amíg mi a levelező fordulókon dolgoztunk, ő állatorvos lett és megszerezte a doktori címet. Peti, el kell árulnom, hogy Te lettél a csapat kedvenc állatorvosa a humorod és a jófejséged miatt. Múltkor azt mondtad, hogy nem tudtál olyan sok dologban segíteni, de szerintem ez nem igaz. Oké, hogy csak egy‑két kérdésről volt szó, viszont azok messze nem a legegyszerűbbek voltak, Te pedig vetted a fáradságot, hogy utánanézz a válaszoknak olyan forrásokból, aminek a nyelvezete már tényleg csak ,,állatorvosoknak való”. Sosem felejtem el, hogy egyik este mennyit gondolkodtunk azon, hogy akkor most az a drágalátos erősen radiodenz tárgy az állaton belül vagy kívül helyezkedik‑e el, még úgy is, hogy akkor közvetítő közegként ehhez még csak az internet állt rendelkezésre. Rengeteget jelentett, hogy áldoztál ránk a szabadidődből, és a tudat, hogy van a csapatunk mögött egy állatorvos, aki nem néz minket levegőnek, magabiztossággal vértezett fel bennünket.

Még a legnehezebb feladat sem olyan vészes, ha a legjobb mentor áll mögöttünk.

A szervezőkről sem szabad elfeledkeznem. Niki, Ivett és a többiek, hihetetlen precízségről és lelkesedésről tettetek tanúbizonyságot mind a levelező fordulók, mind a döntő alatt. Hallgató létetekre összedobtátok a legjobban megszervezett és a legtöbb élményt adó versenyt, amin eddig részt vettünk a csapattal, szóval legyetek nagyon büszkék magatokra és most már azért pihenjetek is! Őszintén remélem, hogy a döntőn nemcsak mi, hanem Ti is életre szóló élményeket szereztetek, azért pedig külön köszönet illet Titeket, hogy töretlen lelkesedéssel csináltátok végig azt a három napot és nem az volt az arcotokra írva, hogy bárhol máshol szívesebben lennétek. Mindegyikőtök egy‑egy kis csoda, én pedig nagyon szívesen tartoznék az OÁV szervezői közé, ha felvesznek az egyetemre.

Virág, rólad aztán tényleg oldalakat tudnék írni! Fantasztikus embert ismerhettünk meg a személyedben, a nyitottságod és az optimizmusod pedig csodálatra méltó. Öt perc alatt megtaláltad az utat a szívünkhöz, még az enyémhez is, pedig ez nálam nem szokott olyan egyszerűen menni.

Hálás vagyok azért, hogy a döntőn nyújtott támogatáson felül kész idegenvezetést tartottál nekünk a campuson, és hogy az egyetemi életről és a koliról is valóságos élménybeszámolóval álltál elő, amivel sikerült a továbbtanulással kapcsolatos összes félelmet eltűntetned a gondolataimból. Remélem, hogy ha már én is az egyetemre járok majd, akkor mindketten benne leszünk a verseny szervezői csapatában.

Azt pedig semmiképp sem hagyhatom ki ebből a beszámolóból, hogy már olyan régóta várok valakire, aki a szárnyai alá vesz és mentorkodik egy kicsit. Most megkaptam. Köszönöm!

Végül, de utolsó helyett az első sorban pedig köszönetet kell mondanom a csapattársaimnak, Esztinek és Timinek.

Eszti, a szorgalmad a csapat legmegbízhatóbb alapjává tett, hiszen betonbiztos volt a tudásod az összes olyan területtel kapcsolatban, amiről a Te feladataid szóltak. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer nyúlvételre adom a fejem, akkor csakis Veled egyeztetek a ketrec méretéről, a felnőtt nyulak helyes fogképletéről és a nekik legmegfelelőbb táplálékról, de ha baromfitenyésztésbe fognék, akkor az egyes fajok éves tojáshozama felől is nálad érdeklődnék. Még mindig nem vagyok azzal teljesen tisztában, hogy hogyan tudsz olyan kérdéseket a kedvencednek tartani, amit mindenki más nehéznek és száraznak talál, de kérlek, tartsd meg ezt a jó szokásodat, mert a következő OÁV‑on is szükségünk lesz rá. A kreativitásod és az újszerű ötleteid sokszor mentettek ki minket a legreménytelenebb helyzetekből, a döntőn az esti lelkizéseket pedig külön köszönöm!

Timi, túlzás nélkül állíthatom, hogy semmire nem mentünk volna akkor, ha nem vagy ilyen bátor és bevállalós. Én csak akkor merek válaszolni egy kérdésre, ha biztos vagyok benne, hogy jó az, amit mondok, itt azonban több megoldásunk helyessége is kétséges volt a szemünkben. Te azonban mégis merted prezentálni ezeket a gondolatmeneteket a szervezőknek, amit követően még az is kiderült, hogy a válaszaink nagy része helytálló. A pontok tekintetében biztosan nem jártunk volna jól, ha soha nem mondjuk ki ezeket, szerencsére azonban erre esélyünk sem volt, tekintve, hogy Te is csapattag vagy. Azt is Neked köszönhetjük, hogy végül sikerült más csapatokkal is összebarátkoznunk, illetve, hogy mégiscsak hozzá tudtunk szólni a szövettanos feladatsorhoz. Ja, és most már felhőtlenül örülhetsz annak, hogy a TCoV ellen nincs hatékony, törzskönyvezett vakcina!

Azért pedig leírhatatlanul hálás vagyok mindkettőtöknek, hogy bár egyikőtök sem készül állatorvosnak, mégis bevállaltátok a kedvemért a versenyen való részvételt, amit elhivatott és lelkes hozzáállással csináltatok végig.

És természetesen minden versenyzőnek szívből gratulálok! Tudom, hogy mekkora munkátok van a döntőbe jutásban, és méltán lehettek nagyon büszkék magatokra!

És hogy milyen volt a IV. Országos Állategészségügyi Verseny?

Nos, ezt nem igazán tudom elmesélni, mert ez olyasvalami, amit át kell élni. Sajnos ez a lehetőség már nem tér vissza, de gyanítom, hogy az V. Országos Állategészségügyi Verseny legalább ilyen lesz, szóval tessék rá jelentkezni!

A Veszett jó!: balra Eszti, a betonbiztos alap, jobbra Timi a bátor bevállalós, középen pedig jómagam, Liza, aki kiélhette az irányítói hajlamait a csapatban.

Szerző: Németh Liza Szófia

 

A versenyről készült további képeket galériánkban tekintheti meg itt és itt. A szervezők beszámolóját itt olvashatják.

A versenyről készült további élménybeszámolókért, képekért és videókért látogassanak el az OÁV Facebook és Instagram oldalára.